Múlva,nem telve időm így szivárog,
s lehelete,a hűvös,fénytelen csend,
és színeit veszti szűk láthatárom,
mint reggeltől idáig az örök rend.
Fakulnak szakadt függönyei-látom,
egyre távolodik a mennyezet fent,
mint én,te,és más tőlem e világon,
hol sok utált,únt díszlet s őrület szent.
A ház fala réveteg ablakokkal,
mint összefolyt rács,úgy hajol fölém;
oszlopokra akasztott csillagokkal
millió agy-mosópor-pixel ég,
a tér kövén ébred régmúlt napokkal,
s Örök-re nyúlik elhalva a fény.