A szemét kincse
Lassan kászálódtam ki az ágyból. Új nap, új ágy, új szoba, új lakás, új suli. Brrr… reméltem, hogy megtarthatom azt a pozíciót, amit a régi iskolában töltöttem be. A láthatatlanét.
Az újdonságoknak talán egyetlen előnye volt számomra. Külön fürdőszoba. Tetszett ez a fajta magánszféra. Eddig mindig várnom kellett Bigou-ra, aki két órát is el tudott tölteni piperészkedéssel. 33 éves volt, rendkívül kényes az életkorára. Mindig fiatalabbnak akart kinézni. Ezért rengeteg szépítő-fiatalító kencéje volt. Majdhogynem összeroskadt a fürdőszobai polc alattuk. Így érthető, hogy mennyire örültem annak, hogy nem kell osztozkodnom.
Nem volt nagy a helyiség, befért egy zuhanykabin, egy kisebb öntöttvas kád – egyből beleszerettem – egy mosdókagyló és felette egy nagy tükrös szekrény. Nekem nem volt sok pacsulim. Szellősen maradtak a polcok.
Komótosan megmostam a fogam és az arcom, majd visszaballagtam a szobámba. Nem siettem, volt még kábé másfél órám indulásig, és a suli is csak tíz percre volt.
Kényelem és világosság volt a szobámra jellemző. A lakásban volt 3 háló és egy irtó nagy nappali. Megkaptam a lehetőséget, hogy kiválasszam a saját zugom. A keleti oldal mellett döntöttem. Élveztem mikor a nap keltett fel reggelente, és ennek a szobának volt egy beépített gardróbja, amit átalakítottam dolgozó szobának. Megkértem aput, hogy oda is vágjanak egy ablakot, majd beköltöztettem az íróasztalom, a laptopom – naná, hogy internet-hozzáférést is kaptam – és a munkaasztalom, amin rajzolni szoktam. És egy kisebb helyett elkülönítettem a ruháimnak. Gardrób a gardróbban.
A falak a szobában és a „külön világomban” – Bigou nevezte el így – fehérre lettek festve, amiket feldobtam némi non-figuratív rajzzal.
Abból a pénzből, amit nagyapa rám hagyott, Bigou-val vettünk egy jacht-méretű ágyat. Nagyon kényelmes, és legnagyobb örömömre baldachinos.
Szőnyeg nem volt, gyönyörű XV. századi hajópadlóm van. Apától pedig a 18. szülinapomra egy Viktoriánus tükör-asztalt kaptam a hozzáillő székkel. Összességében remekül éreztem magam ebben az „otthonban”.
Ránéztem nagyapa cápaórájára; amitől – bármennyire is ronda – hosszas könyörgések, fenyegetések mellett sem voltam hajlandó megválni; és döbbenten konstatáltam, hogy húsz percet töltöttem azzal, hogy magamba ittam szobám látványát. De még így is időben voltam, szóval laza léptekkel a gardrób-gardróbhoz mentem és kiválasztottam a mai napi ruhámat.
Nem öltözködtem kihívóan vagy extra-vagánsan. Nem követtem a divatot se. Mindig arra törekedtem, hogy beleolvadjak a tömegbe, és ennek megfelelően vásároltam a ruháimat is.
Mára egy szürke szoknyát választottam, hozzá egy tengerkék blúzzal, nagyapa tiszteletére. Fekete, lapos sarkú cipőt húztam lábamra, csak hogy bosszantsam kicsit mostohám. Folyton megpróbált valami tűsarkú szörnyet rám kényszeríteni.
Kilibbentem a „külön világomból”, letelepedtem a pipere asztalomhoz, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy milyen frizurába varázsoljam a hajam. Leengedve vagy felkötve. Pár percet pazaroltam erre a problémára, majd hangosan felröhintettem, és végül leengedve hagytam a hajam. Olyan színű, mint anyué, hollófekete. Szerettem, mert rá emlékeztetett. És szerencsére nem volt vele sok bajom.
Miután elkészültem, felkaptam az iskolatáskám, amibe még az előző este elpakoltam a könyveim, majd kimentem a konyhába.
Bigou nem volt nagy szakács, és még enyhén fogalmaztam. Jó, az az igazság, hogy egy teát se tud elkészíteni, a házimunkától pedig, saját bevallása szerint, allergiás rohamai lesznek. Bah. Ennek okán apám bejárónőt és szakácsnőt alkalmazott. Elizabeth amolyan igazi angol nő. Ő takarította a lakást, a szobám kivételével. Jól kijövök vele, kedves asszony. Kicsit olyan, mintha a nagyanyám lenne. Gretát pedig inkább egy német tankhoz tudnám hasonlítani. Erős és elpusztíthatatlan. Őt is kedveltem, bár néha idegesített a túlzott anyáskodása, de megbocsátottam, mert rettentő finomakat tudott főzni, és nem bánta mikor melléálltam azzal a szándékkal, hogy kilessem titkait.
A konyhába belépve mennyei illatok csapták meg orrom. Korgó gyomrom szorítva leültem az ebédlőasztalhoz. Bigou és apám már ott ültek, előttük az elmaradhatatlan újságaikkal. Bigou egy magazin tulajdonosa volt, így ő ezt lapozgatta. Néha becsmérlően felhorkantott. Bizonyosan már a megtorláson gondolkozik. Apám tőzsde újságot szemezgetett. A bőségesen megterített asztalról tudomást se vettek, mindössze egy-egy csésze kávé volt a reggelijük.
Greta amint észrevett engem egyből elém tett egy nagy bögre teát, majd tányéromra halmozott mindent, ami kezei hatósugarában volt. Csak akkor hagyta abba a pakolást, mikor már elég szúrós szemmel méregettem.
Reggelinél sosem szólalt meg senki. Ez Bigou egyik alapszabálya. Szerinte ilyenkor még mindenki az éjszakát dolgozza fel, és ekkor udvariatlanság zargatni az embert. Tulajdonképpen nem volt ellenemre a dolog, volt mit megemésztenem, elraktároznom, illetve elfojtanom. Na meg, fel kellett készülni a sulira. Borzasztó.
Komótosan eszegettem, félretolva a zsíros bacont és a sültkolbászt. Ilyenkor a könnyebb dolgokat részesítettem előnyben, úgymint pirítós lekvárral, gyümölcs, vagy valami ínycsiklandó saláta.
Tulajdonképpen nem volt nekem rossz sorom, megkaptam mindent, amire vágytam, de csak azért, hogy ne legyen soha egy rossz szavam se a családomról olyanok előtt, akikre apám, vagy Bigou hatást akartak gyakorolni. Nem volt nehéz, alapból csendes vagyok, a saját érdekeim védelmében se szoktam felszólalni. Néha nem is tudom, hogy hova is lehet besorolni a hangom, hisz ritkán hallom.
Gondolataim lapozgatása közben észrevétlenül elrohant mellettem az idő. Azon kaptam magam, hogy sietnem kell, ha nem akarok már az első nap elkésni, felhívva magamra a figyelmet.
Halkan, gyorsan elköszöntem apáméktól és Gretától, aki az ajtóban még a kezembe nyomott egy kis uzsonnát. A súlyából éreztem, hogy kábé hárman jóllaknának abból az adagból. Hálás mosolyt villantottam rá, majd, mint a kámfor, elillantam a lakásból.
A háztömb ahova költöztünk csak ötszintes volt, és a lustább emberek kedvéért liftet is beépítettek. Mi, természetesen az ötödiken laktunk. Már az első nap megfogadtam, hogy soha nem fogom használni a felvonót, de ma, mivel rohanásban voltam, gondolkodás nélkül megszegtem ígéretem és beugrottam az éppen csukódó ajtók között a szűk kalitba. Rajtam kívül csak egy nő volt ott. Olyan ötvenes formának néztem, bár rendkívül fiatalos aurája volt. Üdvözlően összemosolyogtunk, de egyikünk se kezdett beszélgetésbe. Amíg leértünk a földszintre, újra felködlött bennem az álmom. Hirtelen sós víz illata csapta meg az orrom. Egy sötét sejtés kerített hatalmába. A második emeleten jártunk mikor a szemem sarkából jobban szemügyre vettem a mellettem ácsorgó nőt. Feltűnt, hogy mennyire vékony. Szinte láttam, hogy hogyan pulzál az ereiben áramló vér. Teste enyhén remegni látszott, felületesen lélegzett. Az arca sápadt volt, szemei élettelenek. De valami halvány derengés még ott volt az aurájában. Igen, érzékelem néhány ember auráját. Azokét, akikről épp álmodtam. És akkor, mint egy villámcsapás úgy nyilallt belém. Le akar ugrani!! A közelben van egy öböl, csodás kilátás nyílik onnan, és az öngyilkosok kedvelt helye. Ajaj.
A lift gyenge zökkenéssel megállt. Leértünk a földszintre. A nő halványan elmosolyodott, én pedig megkövülten meredtem utána. Arra riadtam, hogy a liftajtók csukódnak. Gyorsan kipréseltem magam közöttük és a nő után eredtem. Az iskolával ellenkező irányba indult. Felderengett, hogy inkább telefonálnom kellene a rendőrségre a gyanúmmal, na de ugyan ki hinne nekem? Inkább követtem.
Agyam sebesen pörgött, végigjátszott számtalan lehetőséget, hogy miképpen tudnám megakadályozni. Befordult az öböl felé vezető sarkon, és ekkor megkövültem futtomban. Belső vetítés vette kezdetét agyamban. Ilyen még sose fordult elő. Jaj, nagyapa, ilyenkor miért nem vagy mellettem?
Hangos csecsemősírás szirénázott a fejemben. Erősen koncentráltam, lehunytam szemeim, összeráncoltam orrom. Sötét sikátor-féleségben találtam magam. Körbekémleltem, a távolban kivettem egy virágbolt ezernyi színű kínálatát. Az üzlet két háztömbnyire volt tőlünk, még megérkezésünk napján fedeztem fel. Már vásároltam is ott egy nagy csokrot, nagyapának és anyunak.
Visszatereltem víziómat a sikátorba. Újra felcsendült a sírás. Ösztönösen a hang irányába indultam. Távolodtam a virágüzlettől, de pár lépés után megtorpantam. Jobb oldalon hatalmas, zöld konténerek szobroztak, tartalmuk kiáradt az utca kövére. Mintha onnan jönne a sírás. És megláttam. Koszos volt, teljesen beleveszett a szemétbe, de olyan vadul mozgott, és annyira hangosan üvöltött, hogy egyből észrevettem.
Váratlanul magamhoz tértem. Agyamba behatolt környezetem zaja, autósok türelmetlen tülkölése, utcai kofák kiabálása. Az ötlet hihetetlen gyorsan vált szilárddá bennem. Futásnak eredtem, időközben a nő a liftből elég messzire eltávolodott, de istennek hála, kénytelen volt megállni egy piros lámpánál. Megfeszítettem izmaim, és mint a vitorlás a vizet, úgy hasítot-tam én is keresztül a reggeli emberáradatban. Felszínesen érzékeltem a rosszalló tekinteteket és megjegyzéseket.
Épp akkor értem a zebrához, mikor a lámpa szabad jelzésre váltott. A nő karnyújtáson belül volt. Habozás nélkül megragadtam a kezét, és esdekelve húztam ki az átkelni készülő tömegből. Zavarodottan bár, de követett. Egy kapualjban álltunk meg. Szemem könnyes volt, sokkolt az előbbi vízióm. Halk, szűkölő hanggal kértem, hogy segítsen. Elmondtam neki, hogy a közeli sikátorból mintha egy csecsemőt hallottam volna, de ott annyira sötét volt, hogy nem mertem közelebb menni. Egy pillanatig mintha valami reményféle csillant volna meg a tekintetében, de gyorsan ki is hunyt, és gyanakvás vette át a helyét. Ekkor, szédítő iramban, gyorsan múlóan újabb vízióm volt. Egy rendőr. Tekintetem elsuhant a környezetünkben lévő embereken, és megláttam egy közeli pékség előtt a járőrautót. Megragadtam a döbbent nő kezét és a rendőrhöz vezettem. Társa épp fánkot vásárolt az üzletben. Micsoda közhely! De nem értem rá nevetni. Hadarva felvázoltam a helyzetet a zsarunak, aki komoran bólogatva hallgatott. Egy percig se kételkedett szavaim igaz voltában. A nő megkönnyebbült, s mikor a járőrrel a nyomomban a virágüzlet felé indultunk, csatlakozott hozzánk.
Öt percig se tartott megtalálni a hátborzongató utcát, és valóban – én lepődtem meg a legkevésbé – egy csecsemő zokogása hasította ketté a sikátor csöndjét.
A nő megelőzött bennünket és pont annál a konténernél talált rá a gyerekre, ahol láttam. A járőr a diszpécserrel konzultált. Bemondta az adatokat, és mentőt is kért. Az utasítások után ő maga is odalépett a konténerekhez, de ő már bűnjeleket keresett. Senki nem figyelt rám tovább, így csendben, észrevétlenül megléptem. Reméltem, hogy most már bonyodalmak nélkül bejutok az iskolába.
1 hozzászólás
Különleges képességei vannak a főszereplődnek úgy látom…azt hiszem a valós életben is vannak ilyenek, de ezek nem víziók, hanem megérzések…
Néha elgondolkodtam rajta, hogy nem lehet-e, hogy sokkal több dologra voltak az emberek régen képesek mint ma, és hogy az a bizonyos hetedik érzék nem annak a maradványa-e.