Hálát adok neki életem végéig,
ki világra hozott kínokban,
fekete haját félre simítja oldalt,
átölelem, szorítom őt hangosan.
Ott volt mellettem mindig is,
segített, figyelt, szeretett,
próbáltam meghálálni valahogy,
emlékek szállnak sebesen.
Vidám arca elkergeti a felhőket,
napfény özönlik a tájra szépen,
boldogan kacagunk, s indulunk,
kézenfogva szaladunk a réten.
Még ha gondban is van szegény,
engem éltet, szeret, szavaival ápol,
ekkor kicsit komor csodás arca,
csak sose legyen tőlem távol.
2006.04.11.
3 hozzászólás
Szia! Nem tudok mást mondani, gyönyörű! Én majdnem elsírtam magam mire a végére értem. Gratulálok!
Nagyon köszönöm!
Ez van, ha az ember tele van szerettel. És nem mindig tudja kimutatni…
Így leírja. Olvasgatom műveidet, nagyon jók! Szia!
próbálj majd úgy festeni portrét, hogy a jelzőkkel, a kapcsolódó szavakkal viszel több színt a központi alakra.