Anyám harca

Édesanyám! Fekszel betegen.
Karodat simítom, szívemben remegek.
Hogy férhetett közel hozzád a rontás,
Erős bástyám vagy, s most körül vesz álnokság.

Miért? Hogy merik támadni ezt a várat,
Mi nekem épült, most támadja gyalázat.
De nem lehet, hogy Téged rohammal,
Bármily ellenség legyen is lebonthat.

Nem! Mert Te vagy az élet.
Belőled lettem én, és Belőled élek.
Szelíd és békés zászlónk az arcod,
Ki az ki mégis ellenünk harcol?

Hogy? És m’ért támad galádul ellenünk?
Nevetés himnuszunk, most mégis szenvedünk.
Anyukám! Drága! Dőlnek a falak!
Ne engedj nekik, álljad a sarat.

Könyörgöm! Add át nekem a zászlót,
Had hívjam én ki a Vörös Góliátot.
Nekem Isten több erőt adott,
Engedd, hogy vezessem én a csapatot.

Anyukám! Előttem fekszel az ágyon.
Szemedben elfojtott könnyeket látok.
Azt látom, szégyenled azt, hogy így fekszel.
Adj Uram erőt még most az egyszer,
Hogy mosollyal nyugtassam a megtört testet.
Ne lássa könnyeim, ne lássa sírok.
Ezernyi szent, kit segélyül hívok.
Ezernyi angyal és ezernyi pásztor
Köszöntsék Máriát, ágyánál állok.

Anyukám! Édes! Küzdj! Kérve kérlek.
Ne add fel! – rebegem, s remeg a szívem.
Nem tudok maradni, mennem kell, látod.
Csak szemedben szeretem én a világot.