Felnézek. Önmagam keresem hegyek ormán.
Még én sem tudom, mi vonz – búvó patak nyomán
jár képzeletem. Hiszem, ott vagyok valahol,
hol az égbe nyúlt csúcson ezüstös felhő dacol
a kérlelhetetlen széllel. Ösztönöm rabjaként
vágyom a magasba, repülni, csenni a napfényt;
Ikarosz viaszos szárnyán szállnék a Napba,
verset rónék múzsák fennkölt dalába harapva.
Fenn a csúcs. S én itt állok lenn, szárnyak nélkül.
Botladozó lépteim farkasvermeken át végül
a Feneketlen tó széléhez visznek – s mi vár?
Gyümölcstelenségbe fulladt énemre lelki kár.
De felnézek! A Csúcs int felém, hozzám hajol.
Lehullott szárnyam helyén az Erő átkarol.
Szeretve vagyok. Emelkedem. Égbe hullt
utamat lassan, kövéren belepi a múlt.
4 hozzászólás
Szép vers. A múlt is úgy ér valamit ha szeretetben nézünk majd vissza rá, és akkor a jövő is szebb ha szárnyatlanul akkor is.
szeretettel-panka
Kedves Panka, köszönöm szépen, hogy meglátogattál!
Kedves István!
Igaz, rég' volt, amikor verstant tanultam, de úgy érzem, hogy a versed hexameter. S mint ahhoz illik, komoly, elgondolásra csábító gondolatokkal.
Élvezettel olvastam:
Kata
Kedves Kata!
Köszönöm szépen, hogy nálam jártál és értékelted a versem! Bár ez a vers nem hexameter, épp most töltöttem fel egy régit, ami viszont az. A címe: Várakozásban
Jelenleg pedig az Új születés c. versem van fenn, ami disztichon, azaz egy sor hexameter és egy sor pentameter, váltakozva. A pentameter belső rímes. Ha kedveled az antik verseket, látogass el hozzájuk. Előre is köszönöm, ha megteszed!
Szeretettel: István