Boldog-szomorú

Szél pengeti fűzfa húrjait
Hozzá nyárfalevél rezeg,
Citáló hangot ad;
A tóparton ülünk kedvesem és én,
S mesélünk egymásnak régi dolgokat.

Együtt éltük meg,
És mégis milyen más
Sok év távlatából
A régi virtuskodás,
Mikor fűbe hengeredve,
Kacagva játszott a szerelem,
És észre sem vettük,
Pocsolyába heveredtünk,
Mely alttunk nevetve cuppogott,
Most ott vajon ki hempereg?
Leterített törölköző felett.

És másnap
A homokba ástak
Gödröt az autó kerekek.
Még most is nevetek,
Ahogy kínnal toltuk
Ki onnan az autónk.

A nevetés a déli széllel lebben tova
Oda hol szerelmünk lényegült,
Vagy a langy meleg hozta az emlékeket
Onnan, s míg ide ért évekbe került.

Emlékeim vágyakba fordul.
Tovább csak szeretet éhség mordul.
Egy hattyú fordul a vizen.
S úszik felém szelide,

-Most jó itt ülni karjaid között,
És nézni a szemed,
Kell, hogy érezd: mennyire féltelek.
Hoztam magammal meleget;
Gyapjú gyolcsot,
Ha az esti szél hidegre vált,
Betakarjam vele tested,
S rajt' a fecske fürdőruhád.

Így hallgatjuk csendben
E csodás nyári esten:
Ahogy a szél pengeti fűzfa húrjait
Hozzá nyárfalevél rezdül,
Citáló hangot ad;
S pillánkra lassan álom szenderül
S várjuk a hulló csillagokat.-