Csak versekben élek

Csak betűkben élek
és már félek,
ha éled új remény.
Kőbe zárt kiáltások
szegélyezik utam.
Kutatok, feltárom
a jövő árkait.
Kezemből vérem
csöpög, s éltető
könnyemmel keveredik
a szikkadó közönyön.
Legalább ne hinnék
újra meg újra vakon.
Dobnám a szemétbe
rongyos álmaim.
De hordom foszlott
gúnyám és sajnál
ki rám tekint.
Felém nyúló kezét
kétségbeesve markolom.
Próbálok parancsolni
a torkomon feltörő sírásnak…
…mint akinek sírt ásnak.

Csak szavakban élek.
Papírra, monitorra kiáltom
álmaim. Az éterbe súgom,
mit eltitkolnom kellene.
Mindegy! Már nem tehetek
se érte, se ellene.
Fák ágai között
száradó levelek
barna-bánata az enyém.
Lehulló esti fények
ködruhájába burkolom magam.
Végig futok az égbe
emelkedő felhők peremén.
Sétálok földre érő
szivárványokon.
Élek a Nap vöröslő,
perzselő leheletén,
de vágyam holdudvarában
meghal a fény.
Hallanod kellett volna már
dallá szőtt kiáltásomat.
Rólad álmodom, bár még csak
színesen izzó fénypontokból
kirakva láttalak.

Csak versekben élek…
…még csak versekben…