Sötétben bolyongok…
Szóltál-e már valaha a régi álmoknak?
fényt rakok köréd, s így nem bánthatnak.
Sirtál-e már kedvesednek könnyes, kiégett szemekkel?
járom az utat, és én megsimítalak lelkemmel.
Könyörögtél-e már Istennek bűnös, zaklatott szívvel?
hallom fák énekét, locsolom bensőmet szent vízzel.
Vártál-e már a szeretetre végtelen odaadással?
érzem a közelséged, rohanok eléd, hogy lássad!
Fényárban tévelygek…
Szóltam az álmoknak,
de kidobtak országukból,
sírtam a kedvesemnek,
tovább sírok, legyek bárhol,
Könyörögtem az Istennek,
de nem hallotta szavam,
vártam még a szeretetre,
de ellep a mélységes folyam.
Sötétben kiáltok…
Szellők szárnyán utaztam, s úgy fáj testem,
nem látom a vágyainkat, üvölt szerte lelkem.
Kocsonyás az űr körülöttem, védekezőn sikoltok,
elém áll a végzet, csak ég a testem; izzok.
Fényárban rettegek…
Remeg ajkam, száraz a bőröm,
nem találom a helyes utat,
hol voltál mellőlem akkor,
most mindenki bennem kutat.
Vívódom a valósággal
talán minek is, én ostoba,
maradok a hit küszöbén,
leszek a megalázott, a mostoha.
S lassan vége már…
Csillagos az ég, leborul az éj, fények kúsznak az égen,
nem utazok el már sehova, itt van bennem már az éden.
De azért küzdeni kell,
küzdeni az álmok helyett,
küzdelem az egész élet,
mindenki helyet keres.
2007.01.09.
1 hozzászólás
Egy fájdalmam van.
Vagy verselünk,vagy prózát irunk.
Egyszerre nem megy.