Ledobott, tört ág vagyok;
Bár inkább gally, venyige.
Lombjahulló lombkarok
Hullattak el, le ide.
Dermedő nyirkos Idő
Oldta levélkoronám;
Sóhajával égi hő
Szikkadt, pálló páholyán.
(Hova már az a sudár
Pompában erős karok,
A lélegző napsugár
Úsztatta vidám habok…)
Dunyhámként üszkös levél
Fűzöld álmán reszketek;
Ahogy orvul szöcskenép
Közel nászra zengenek.
Botfülem haló falán
Múló zajuk elsajog;
Szöcskenépek nászdalán
Ághelyemre gondolok.
4 hozzászólás
Tetszik a versed.
Üdv
A rímeim pocsékul sikeredtek sajnos és itt-ott akad fogalmi és képi zavar (a dunyha általában az ember felett van, nem alattunk, például). Gondoltam feltöltöm elrettentésképp. 🙂 De azért köszönöm.
Üdv, Semmiho
Nem az számít, legalábbis nekem nem, hogy te mit tartasz hibának… Jó!
Kedves Semmiho!
A versed nagyon tetszik!
A dunyháról csak annyit, hogy mikor kicsi voltam, a dédmamámék féltve óvott dunyhás ágyába imádtunk beugrani, ott egy kicsit megállt az élet… malyd igyekeztünk meg nem történtté tenni a csínyünk… hasztalan!
Tehát engedd meg nekem, hogy tetszhessen a versed, és ne kelljen magam ezért szégyellnem! Vagy középszerű lennék azért, mert másként vélekedek?
Szeretettel: Falevél.