Drámai csomópont

Belekönnyebbülni egy világba,
végre élesen szakadni a sorstól,
letépni kendőt, zakót, inget,
s mezítlen a rétnek szaladni,
míg végre őszintén süt rám a Nap.
Ne nyomja többé mellem a tonnás,
házsártos idő, s ne érdekeljen, mi folyik:
homok vagy beton,
csak vigyenek el, hogy a pirkadatban
meglássam az újszülött tarka szemeit,
mik valahol itt préselődnek
a szívem alatt.
Mindig is lebegni akartam. Most mégis
viszket a semmi a talpamon.
Kenyerek viharzanak előttem kegyetlenül,
de nem vagyok elég gyors.
A dühtől pikkelyeket növesztek, hogy
fenjem a bőröm, s remegő, oktalan kézzel
szakadatlan vagdosom az arcom a tükörben.
Nincsenek húrok – nem találom magam!