Egy idős édesanya története…

Akkor még copfban hordta a haját,
s hallgatta a rigó önfeledt dalát.
Ragyogott a napkorong az égen,
éppen csak kóstolgatta még a létet.

Jó volt az élet a Duna-partján,
gyermekként csüngött boldog anyja karján.
Álomba ringatta a Hold este,
gyönge volt teste, ártatlan a lelke.

Gyermeki tisztán, tán öt évesen
nyári nap se izzott még ily fényesen.
Gumibelsővel úszott a Dunán
víg társaival gondtalan Óbudán.

Céllal volt teli, s jó volt élete,
pillangók szárnyán röpült képzelete.
Béke volt, nyugalom és sok kacaj,
szürkülni kezdett, s lassan elült a zaj.

Pazar emlékekkel szaladt haza,
már ki volt készítve ünneplő blúza.
Ünnepre ment volna iskolába,
s jaj, sziréna sikoltott fájdalmába.

Szörnyű volt a hang és félelmetes,
hirtelen azt se tudta, hogy mit tegyen.
Csak rohant, suhant édesanyjához,
aztán félve bújt nyugtató karjához.

Jeges lett a tél, fagyott a Duna,
hidat lőtték, vijjogott a sziréna.
Robaj után hatalmas áradat
zúdult a folyóból s vitte a házat.

Senkik lettek, a múltat siratták,
semmivel motyójukat telirakták.
Fejüket szegték, árny borult rájuk,
kínzó könnyüknek patak lett az ágyuk.

Fejvesztve menekültek tavaszba,
mezítláb el, míg dagad a csata.
Fájón látták a felettük szálló
köteléket, a haragvón zúduló

légierőt, fürge vadászgépet.
Rút bombázó morajlása tört csendet.
Jobb híján pincébe menekültek,
ismeretlenekkel egybevegyülve.

Ha nem volt más, döglött lovat ettek,
örült ki élelemre, s vízre tett szert.
Golyók záporoztak, bomba robbant,
volt kit vér áztatott, s ki belerokkant.

Hős tetemek fej nélkül hevertek,
felettük derűs keselyűk köröztek.
Halálbűz és erőszak kavargott,
s gyászos szilánkosra zúzott sisakok.

Szétlőtt utcák, megsemmisült hidak,
bombázott épületek, s labilisak,
lövésnyomok a vén házak falán,
ó, de félhetett az én édesanyám!

Rokontól- rokonig menekültek,
és városoktól vidékekig mentek,
hontalanok lettek, csendes árvák,
kik az ételt és a békét álmodták.

Épp, hogy befejezte az iskolát
másnap már vitték is dolgozni. Viszlát
gyermekkor! – a földeken mezítláb
lovat vezetett s tengerit ekézett.

Még a kakas előtt, hajnalban kelt,
minden újabb nap, s az arca hálatelt.
Egész nap csak kapált a földeken,
megtűrtként élt. Míg mondta, könnyem nyeltem.

Perzselő, forró nyári nap történt
hogy béres korbáccsal hátát verte lóként.
Némán ordított, de tűrt ő csak tűrt,
majd hátán cipelt búzával járta csűrt.

Tikkasztó volt a rekkenő hőség…
ám gyerekként érte oly lehetőség,
hogy hűs szobába mehetett varrni,
ó, csepp örömkönnyet tudott facsarni!

A sors Kiskunhalasra sodorta,
hol örök barátnőre lelt – így mondta.
Elnyűtt ruhában, szakadt cipőben
járt ó, azokban a szűkös időkben.

Tüzelő nem volt, esély ölelte,
de boldogság elől strázsa öklelte.
Két testvére otthonba kényszerült,
ekkor gyönyörűséges gyermeket szült.

Párja picivel magára hagyta,
a reményt előle felleg takarta.
Folytatódott hányattatás sora,
nyakukba szedték a lábukat újra.

Hármasban éltek egy bérlakásban,
anyám cseléd lett egy úri családban.
Nagybeteg édesanyját ápolta,
testvéreit, s fiát nagy gonddal óvta.

Éjszakánként némán folyt a könnye,
nappal ajkából sóhaj szállt a Földre.
Szíve vérzett, de nem mondogatta,
a lelkét fájdalmas seb fojtogatta.

De egy nap újra fény gyúlt szemében,
csalogány szállt zenélve kézfejére.
Kacagott, hisz újfent jött a tavasz,
siker, taps, lehetőség volt egy arasz.

Sajnos nem könyörült rajta a sors,
ám drága életereje, mint a bors….
Dolgozott a párjával keményen,
vagyonos lélekkel ámbár szerényen.

Azóta már haja hófehér lett,
de búvok óvó karja rejtekében.
Ha szeméből féltő könnycsepp csordul,
mosolyától a kikelet kivirul.

Orcáján a múlt mély redőket gyúrt,
még vágyja a fényt, az eget az azúrt.
Lába botra támaszkodik, csoszog,
értünk szerető szíve csendben dobog.

Áhít egy jó szót a tekintete,
s rá vágyik a szerető környezete.
Sóvárog békére, apró részre,
és egy oltalmazó gyermeki kézre.

Együtt ülünk a kertben a padon,
békén, csöndben ez az igazi vagyon.
Hallgatjuk a rigó kedves dalát,
feledve a Föld összes búját, baját.