Egy másik nap gondolatai

Igen… Gondoltam, az csak Te lehetsz,
ki e Földön nekem rendeltetett,
amikor éreznem kellett immár,
hogy kincsem lett a semmi és ami
drága volt, az már minden elveszett.
Tudom, a lét számtalan buktató,
járnom kéne mindig emelt fejjel,
pedig hányszor, de hányszor kiáltott
arcba vigyorgó, otromba vészjel.
Mert hideg a sorsom, könyörtelen,
előnyt, azt soha nem adott nekem,
dédelgethettem bármilyen reményt,
visszavágott, s csorbította énem.
Ölelések, csókok, suttogások
zsongnak csalfán, alvó füleimbe,
felszítva bennem lemondó sóhajt,
s fájdalma könnyet csal szemeimbe…
Hidegnek vélem e zord világot
és érzem, hogy megfagy körülöttem.
Hiába nyílna számomra virág,
ha jön vég, én némán átölelem.