Egyetlen/ – vagy mégsem?

Már teljesen ki vagyok,
Hogy minden áldott reggel
Ugyanaz ez a helyzet,
Ugyanolyan elszomorító,
Ugyanolyan magányos.

Az nem egy eget verő dolog,
Hogy hivatásos szerencsétlen,
És gyakorlatlan álmodozó
Vagyok, ha magamat jellemzem.
De még tetejében gyáva is lennék?

Ez még mindig nem elég arra,
Hogy mindent máshogy kezdjek látni?
Talán ha másként alakult volna…
De nem alakult! Ez van, és senki,
S semmi sem tud változtatni ezen.

Itt van az ideje, hogy mindent,
Amit csak eddig érezhettem,
Amit eddig láthattam is,
Átértékeljek, mert mi van, kevés lesz,
Ugyanolyan kárhozatra termett.

Mindenhol az a fránya talán,
Miből is állna, ha nem ebből minden,
Ez bizony nagyon is orvosolható,
Nem úgy viszont, mint az a félelem,
Ami visszatart, visszafog.

Sehogy sem sikerül, – – Egy balfék,
Lehetetlen, hogy ennek így kell lennie! – – Az vagy, bizony!
Mindig csak a kifogások… – – Az egyetlen menedéked.
De egyet nem értek. – – Mondd csak!
Miért nem!? – – Ez vagy te!

Újra itt vagyok, küszködök magammal,
Hisz hová is mehettem volna innen?
Nem futnék el innen, ha kellene sem,
De tovább sem léphetek egykönnyen.
Ok; nagyon egyszerű, tanácstalanság.

De hát ilyen nincs, erre nem is lehet,
Nem is tudtam számítani, felkészülni,
Hogy valaki megszeressen elsőre.
Ez lehetetlen, ilyen egyszerűen nincs.
Mindez bizonyára csak egy álom. – Bizony ám!

Így ha más nem, csakis ez lehet,
És ne érjen soha se véget!
Álom lehet, vagy sem,
Egyszer mégis vége lesz…

Mi lesz, ha történik valami baja?
Akkor bizony megtudnám az igazságot.
Hogy kérhetek én ehhez hasonlót?
Inkább velem történne valami!
Értem úgysem lenne kár!

Nem, marad minden, ahogy volt!
Mindenkinek így lesz a legjobb,
Neki, mert nem kell egy balfékkel megismerkednie,
Nekem, mert így nem fog megrengeni a hitem magamban.

Nem lehet igaz, semmi sem változik,
Már semmi sem segíthet!
Egyedül ha mélyen
Magamba nézek,
És megpróbálom felverni
Azt, akibe annak idején
Beleszerethetett, vagy csak tévedek?
Nem, ő már nincs itt,
A régemből semmi sincs itt,
Már csak az eltitkolt düh,
A düh saját mamlaszságom iránt!

Törni-zúzni tudnék,
Bárki is kerülne az utamba,
Nem tudom elviselni
Saját magam gondolatait,
De nem is baj, lassan,
ÉS véglegesen becsavarodom,
És akkor ez már semmit sem fog számítani,
Itt lesz…
— Az —, amit sohasem szerettem volna, hogy megtörténjen!
— Az —, amitől mindig is rettegtem!
— Az —, amit jobb inkább elrejteni!
— Az —, aminek be sem kellene következni!
— Nem — lehet, hogy igaz legyen!
— Nem — volt már az elején sem!
— Nem — történhet meg ismét!
HOGY BÁRMILYEN BAJA ESSÉK!

…Vagy csak el kellene neki mondanom?
Csak el kellene neki mondanom? El kellene?
Az igazságot? El kellene?

— Nem —, mert nincs hozzá merszem!
— Nem —, mert csak sajnáltatni tudnám magam!
— Nem —, hiszen csak egyszer szerethetett – engem!
— Nem — is szerethetett, csak beképzelhette…
— Az — igaz, hogy nincs bátorságom!
— Az — igazi vallomáshoz!
— Az — utolsó szikrához,
AMIT CSAK CSIHOLHATTAM BENNE!