Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,
ha nem elég az ég kékje feletted,
ha a mosoly szinonimáit
magaddal hozni rég elfeledted,
ha nincs senki, kiért cipelnéd,
és kedved se hív
számlálni számtalan csodát,
ha a moha zöldjét is penésznek látod,
ha úgy érzed,
színtelen virágot lopott öledbe a holnap,
félrecsókolnak szájszagú reggelek —
lehetnék-e én a múlatlan idő,
féktelen nevetésben örökzöld csoda,
vázádban friss virág?
Tudod, a széttört álmokon fészkelő
tucatnyi vándormadár közül
az egyik mindig hazatalál…
2 hozzászólás
Szia A.! 🙂
Három részre tagoltam gondolataid. Az elsőbe tettem a múlt kiábrándultságát, a másodikba a mégis felmerülő ártatlan, de mélyről jövő, válaszra váró kérdéseket, a harmadikba pedig a határozott óhajt, az elhatározást.
A három harmad nekem egy egész lett, azaz tizenkét tizenketted. :)))
A szerelem ilyen, törteket feledve muszáj egésznek lennie. Ez itt az. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Ez a vers már őskövület, de valóban igazak a meglátásaid.
Köszönöm, hogy időt szántál rá.
Üdv,
A.