Elmaradt szavak, ha itt ragadsz
Vasajtó mögött ülve lehel rám
A téglafal,
Fújtat szinte szegény, panasza is van, bezárták ide örökre,
Kinyitom a cellaajtót,
Felém rohan egy érzés
Sötét bíbor-feketén,
S lábamba vág sírva a lánc,
Hol vagyok?
Hegy tetején vagy kies mezőkön?
Isten hű szolgája vesszőz,
Amott pirkadat kel fel csendesen,
Nap fogyasztja reggelijét,
Múló percek jelzik,
Hogy jóllakott.
Hold is megjelenik fáradtan,
Kráterei megrázzák szürke testét,
És itt leomlik egy szürke fal,
Remegve, kecsesen,
S már látom az erdőt, hallom búgó szavát,
Sóhajt a fű,
Alszik a jegenye,
Rigó zenél édes-álmosan,
Most szabaduló vagyok és merész,
Ítélkeztek felettem,
Papírok is égtek,
Most is hallom nyögésük,
Kapkodtam egykoron, emlékszem,
De végre letelt hát, s
Büntetlenül osonok ihol erdő
Mélyén, testem viaskodik a
Hangokkal,
S megtalálom a nappal angyalát,
Majd ő megvéd éjszaka,
És megbújok itt reggelig,
Míg viaskodok elfeledett arcokkal,
Rám csöppen a harmat,
Kéjesen, morogva,
Megráz az angyal, ideje indulni,
Sövény visz messze,
Köröttem morajlik a sok hegy
Fényesen, éhesen,
Szégyenemben laposan kúszok,
S kiérek nagy nehezen,
Lámpák, utak, épületek,
Macskakövek most
Lábaim alatt,
Rohan el a földkéreg,
Hová ez a sietség?
Házról házra járom utam,
Keresem, hol énem maradt,
Sehol egy név, vagy egy jel,
Sorba mindenkihez bekopogok,
Hogy megleljem fekhelyem,
Előbb egy tündér nyitja ki
Ország-kapuját,
Fehér keresi meg a ruháját,
Nem, én nem hiszem, hogy ez a lakhelyem,
Azután egy pap
Tárja szét ostya-várát,
Kezében könyv s egy lámpás,
Megfordulok és rohanok tova,
Majd egy lány
Bontja ki köntösének mélyét,
S majdnem bebújok a buja erdőkbe,
Én azonban elmegyek
Elmúlt már a nyár.
Majd egy száraz toll áll
A küszöbön remegve,
Meglát engem, felhördül,
Koromfeketén csapja be az ajtót,
És a halál is rám kacsint a
Következő háznál,
Érces hangon hívogat,
Rám förmed dacosan, nevetve,
Köhögve, fulladva merülök alá, s megyek
Tovább,
Végül én is bent vagyok,
E fakón fényes lakban,
Papírok alusznak a földön,
Igen, hát megjöttem,
Mintha már elmúlt volna vagy
Harmincöt év,
Ágyamon ott van, igen, ott a paplan,
Sárga cafatok borulnak rám,
Le a polcról, hangom elcsuklik,
S üvöltő konyha szájába lépek,
Átrohanok a göcsörtös fürdő
Tengermély kádjának belsejébe,
Ott nyugalom van,
Akkor meg miért félek?
Kitekintek, s az
Égbolt nyílik meg,
Harcol az éj és a nappal,
Fény keresi színeit,
De engem nem lelhet fel,
Túl sok volt, mit adtam,
Átmászok az erkélyen,
Leugrom a semmi vizébe,
Pocsolya remeg lábam alatt,
De megtorpanok, egy
Bíró áll személytelen
Testével a járdán, kezében
Az ítélet,
Hát rövid volt az út,
Ez mind, amit kaphattam,
Nem mehetek vissza,
Be az én kis otthonomba,
Itt maradó vagyok,
Lomha és gyámolatlan,
Hiába jártam sekély utakon,
Széles medrekben,
Hiába robbantak bennem napok,
De most a fellegek sötétlenek,
Egy kolomp ugat nyögvenyelősen,
Kutyák gyűlnek a lábaimhoz,
Nyaldosnak, s űznének el,
Lila eső kezd öntözni,
Arcom könnyezik csendesen,
Zúgó percek hiányolják életem,
Gondolataim, emlékeim,
Vonszolnak, rugdosnak,
Sikoltozva húznak végig a köveken,
Hangos robaj a hátam megett,
Cellaajtó kapja be ismerős falatját,
Itt maradó embernek véges,
Időzített alakját,
Lopva nézek fel,
Szakadt kabát serceg a
Priccsen félve,
Zsebi üresek, csupán a földön hevernek
Kiborult bensői,
Papírok és ceruzák, egy
Biblia és ócska tollak,
Ők álmodnak nekem most rímet,
Hogy megkapjam, mi illet,
Maradék vagyok,
Egy ízesített őrlemény,
Maradásra bírt szolgalélek,
Szavak ápolta remény,
Falaim éhesek mondatokra,
Átadom magam kelletlen,
Kibontom magam szótagokra,
Írásom meg legyen szentelve,
Nem vádolok, nem keresek
Kócos felhők setétje alatt
Kék piruló láng ette nyarat,
Mert itt ragadtak az elmaradó
szavak.