Elmentél, koppannak a léptek.
Csak állok, és hátra sem nézek.
Egyre halkul, eltűnik végleg.
Most mit mondjak? Ilyen az élet!
Nem búcsúztál, semmit sem szóltál,
Mint egy tolvaj, csak elosontál.
Fáj ez a csönd, jaj, fáj nagyon,
Már nem tudom, mióta hallgatom.
A csönd, a sötét együtt járnak,
Biztatnak, hogy rád már ne várjak.
Keressek új utat, azt súgják,
Hogy nagyon hiányzol, nem tudják.
Még fáj nekem, keserű az élet.
Egy pillanat, s minden semmivé lett.
Álmok! Tervek! Romokban életem!
Miért van így, már nem is kérdezem.
Nem sírok én, nem hullatok könnyet,
Pedig, mondják, akkor kicsit könnyebb.
Mégsem sírok, ne lássák, hogy szenvedek,
Sajnálat nem kell, csak egy kis szeretet.
Messze mentél, nem hallom a lépted,
Most nagyon fáj, de ezt te nem érzed.
Nem sírok, csak nyelem a könnyem,
Erős vagyok, de ez nem megy könnyen.
A csönd, a sötét átölel.
Jól van ez így, most ennyi kell!
A Hold benéz az ablakon,
Könnycsepp csillan az arcomon.
2 hozzászólás
Szépen megírtad az egyedüllét fájdalmát, a szerelem elvesztését.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Köszönöm, hogy elolvastad szomorú soraimat, köszönöm a dicsérő szavakat, a gratulációt.
Erzsi