Emlékezem

Csendes éjnek pislákoló
fénye gyúl,
éji szellő kalászt ringat
a páskón túl.
Itt-ott csendesen felbőg
egy-egy tehén,
róka suhan a
róna éjjelén.
Óh, róna, tiéd e
csendes éjjel,
tücsök ciripel, s egy
bagoly vezényel.
Halkan, de az éji
róna beszél,
hangja hallik, susogva
muzsikál a szél.
Páskó szélén nyikorogva
sír a gémeskút,
sír a szívem is, mert hozzá
már nem vezet út.
Hol egykor mező volt,
s tarkállott a virág,
mára pusztává tette e
könyörtelen világ.
Emlékeimben, páskó, haza-
járok hozzád,
könnyes szemmel nézem
ringatózó rónád.
Látom széleden az eltűnt
piros cserepes kis tanyát,
tán porodban még őrzöd
nagyszüleim lábnyomát.
Kínként tör fel belőlem
a keserű bánat,
amint látom széltől ölelkezni
a sudár nyárfákat.
Hol vagytok ti már, délceg,
szél verte vitézek?
Zúgva, porba hullva
rönkké lettetek.
Szívem vérzik, könnyem
érettetek hull,
ha csendes éjnek
pislákoló fénye gyúl.