Én, a farkas,
kinek csapdába
verve mindkét lába,
üvöltöm most
a holdas éljakába,
hogy fáj, nagyon fáj
a vaskarom,
mi testembe mart,
nem akarom
de itt tart,
pedig annyi csak a vétkem,
hogy a csaló hold
hazug fényében
rossz helyre léptem…
A szemem, hidd el könnybe lábad,
ha magam elé képzelem a lábad.
Vas állkapocs csikorog a csonton,
megértelek, mondom.
De kérdem,
tényleg a fényé a kétes érdem,
hogy itt fetrengsz most térden?
Tényleg a fényben van a hiba
farkas, nem te voltál a liba?
Nem az üvöltő fájdalom akar megcsalni
most, holmi talmi
látszatot erőltetve fejedbe?
Én nem rá hallgatnék a helyedbe’.
Ha neked is úgy fájna,
valami, mint szegény pára lába,
kinek egyébként most már csak levágva
lehet élete, mint szabadulása,
te is üvöltenél, a hazug fényt szapulva,
mi idecsalt erre az útra…
Ki ki cipelje azt, mit sorsa ráakasztott,
én hagy üvöltsek,
Te meg énekeld ki
a holló szájából a sajtot…
Én, a toportyán
egyszer egy ló portyán
voltam a tó partján.
Szerettem az agyaram lóhúsba mártani,
de nem akartam én ezzel senkinek ártani,
csak a dolgomat tettem,
amikor nagy néha a kilógó lólábat ettem.
Hogy ne hagyjak kétéséget:
egyszer egy drámai vétéséget
bizony elkövettem.
Lanyhuló figyelemmel követtem
a száguldó mént,
helyette a legbelül rágódó ént
bódultan hallgattam,
– kicsit tán el is alhattam –
mert álmomban a paripát már javában téptem,
amikor hirtelen egy csapdába léptem.
Fájdalmam egészen az egekig ért.
Miért érdemeltem én ezt, miért?
Magamat derékig könnyekben áztattam,
és hibáztattam
bőszen a nap- és holdvilágot,
míg végül a fogam a csapdából kirágott.
Azóta vánszorgok a világban bénán,
egyesek azóta néznek szánakozva énrám.
Mások azt hiszik azóta,
én vagyok a róka,
akinek az ajkán a nóta
csak a sajt miatt szól,
hol rosszul, hol jól.
Egy későbbi hajszás esten,
miközben regenerálódott a testem,
– szóval lábadoztam éppen –
amikor szépen
újra csapdába léptem.
A fogó ismét markába fogott,
s mint édes-bús fagott
felbúgott bánatom megint,
mint akit a deja vu homlokon legyint.
Rájöttem, ha nem akarok elhagyni több mancsot,
meg kell értenem egy belülről jött parancsot:
aki a hibáit másokra fogja,
egy végzetes illúzió foglya,
soha nem fogja
látni a lényeget,
elveszteget éveket,
akár egy teljes életet.
Az lett eztán szívem vágya,
hogy mind, kinek a feje lágya
már benőtt,
ne dunsztolódjon bánatában, mint a befőtt,
hanem saját szerpét tudja és értse.
Lássa élesen, mint a vércse
mi, miért történt,
nézzen a saját szemébe önként.
De igaz,
kell a léleknek a vigasz,
a jajnak is megvan a szerepe,
nem szabad elvetni eleve.
És a másik:
– leírom, még ha el is vásik
a maradék mancsomon a megmaradt karom,
azért még idekaparom –
ha ordas létemre voltam olyan barom,
hogy azt hittem,
van okoskodni nekem jogom itten,
akkor megérdemelt a visszakézből kapott pofon,
kedves távoli rokon.
Nagyon tetszett ez a versed is, olyan “bájos szomorúság” hatja át, nem tudom miért ez a jelző jutott eszembe, de ez jött…..gyönyörű a megfogalmazása ennek a pici történésnek.
8 hozzászólás
szép, és fájdalmas is kicsit.
szia
A szemem, hidd el könnybe lábad,
ha magam elé képzelem a lábad.
Vas állkapocs csikorog a csonton,
megértelek, mondom.
De kérdem,
tényleg a fényé a kétes érdem,
hogy itt fetrengsz most térden?
Tényleg a fényben van a hiba
farkas, nem te voltál a liba?
Nem az üvöltő fájdalom akar megcsalni
most, holmi talmi
látszatot erőltetve fejedbe?
Én nem rá hallgatnék a helyedbe’.
Ha neked is úgy fájna,
valami, mint szegény pára lába,
kinek egyébként most már csak levágva
lehet élete, mint szabadulása,
te is üvöltenél, a hazug fényt szapulva,
mi idecsalt erre az útra…
Ki ki cipelje azt, mit sorsa ráakasztott,
én hagy üvöltsek,
Te meg énekeld ki
a holló szájából a sajtot…
Sanna, köszönöm, hogy éreztél benne valódi fájdalmat, nem csak térden-fetrengést…szeretettel: zsuzsa
Én, a toportyán
(saját életemből ellesve)
Én, a toportyán
egyszer egy ló portyán
voltam a tó partján.
Szerettem az agyaram lóhúsba mártani,
de nem akartam én ezzel senkinek ártani,
csak a dolgomat tettem,
amikor nagy néha a kilógó lólábat ettem.
Hogy ne hagyjak kétéséget:
egyszer egy drámai vétéséget
bizony elkövettem.
Lanyhuló figyelemmel követtem
a száguldó mént,
helyette a legbelül rágódó ént
bódultan hallgattam,
– kicsit tán el is alhattam –
mert álmomban a paripát már javában téptem,
amikor hirtelen egy csapdába léptem.
Fájdalmam egészen az egekig ért.
Miért érdemeltem én ezt, miért?
Magamat derékig könnyekben áztattam,
és hibáztattam
bőszen a nap- és holdvilágot,
míg végül a fogam a csapdából kirágott.
Azóta vánszorgok a világban bénán,
egyesek azóta néznek szánakozva énrám.
Mások azt hiszik azóta,
én vagyok a róka,
akinek az ajkán a nóta
csak a sajt miatt szól,
hol rosszul, hol jól.
Egy későbbi hajszás esten,
miközben regenerálódott a testem,
– szóval lábadoztam éppen –
amikor szépen
újra csapdába léptem.
A fogó ismét markába fogott,
s mint édes-bús fagott
felbúgott bánatom megint,
mint akit a deja vu homlokon legyint.
Rájöttem, ha nem akarok elhagyni több mancsot,
meg kell értenem egy belülről jött parancsot:
aki a hibáit másokra fogja,
egy végzetes illúzió foglya,
soha nem fogja
látni a lényeget,
elveszteget éveket,
akár egy teljes életet.
Az lett eztán szívem vágya,
hogy mind, kinek a feje lágya
már benőtt,
ne dunsztolódjon bánatában, mint a befőtt,
hanem saját szerpét tudja és értse.
Lássa élesen, mint a vércse
mi, miért történt,
nézzen a saját szemébe önként.
De igaz,
kell a léleknek a vigasz,
a jajnak is megvan a szerepe,
nem szabad elvetni eleve.
És a másik:
– leírom, még ha el is vásik
a maradék mancsomon a megmaradt karom,
azért még idekaparom –
ha ordas létemre voltam olyan barom,
hogy azt hittem,
van okoskodni nekem jogom itten,
akkor megérdemelt a visszakézből kapott pofon,
kedves távoli rokon.
vaj alias toportyán
Nehogy azt hidd, hogy haragszom, toportyán, de a nőstény-farkasok élből másak, mint a hímek…és ez talán nem baj…aqua
Nagyon tetszett ez a versed is, olyan “bájos szomorúság” hatja át, nem tudom miért ez a jelző jutott eszembe, de ez jött…..gyönyörű a megfogalmazása ennek a pici történésnek.
Néha a farkas is léphet rosszul. De szegényke, sokkal fájdalmasabb a büntetése, mintha mi emberek félrelépünk…