engem megriaszt e korszak,
e lélektelen talány,
az eső csak zuhog, zuhog,
s mint a fű, nő a magány.
álarc mögött rejtőzködik
a szivárványfényes ég,
reszketőn a szerelem is
most behunyja szép szemét.
kapzsi agyak csapdájában
az értelmes gondolat,
szárnyaszegett égivándor
csak képzeli, hogy szabad.
engem megriaszt e korszak,
túlélni nincs esély se,
csak annak, aki oly erős,
hogy ezt egyedül élje.
7 hozzászólás
Jajj, kedves Évi, milyen igazak e sorok. Sajnos.
Engem is riaszt, nagyon is…
Jól összeszedett sorok, jó a csengése, s egyben riasztóóóó…
Szeretettel!
Ida
Köszönöm, Ida!
Ölellek 🙂
…és akkor Éva bordájából…
Tetszett!
Kedves Eferesz!
Köszönöm, hogy jártál nálam, igazából ez egy régi vers egy kicsit átírva.
Üdv: Évi
Igazi sorok, versben megírt sors, nagyon tetszett !
szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Susanne!
Köszönöm:
Évi
Kedves Évi!
Versed szavai nagyon sokat mondanak el az olvsónak. Utolsó mondatod szinte fenyegés azért, hogy megváltozzon, ami nem emberi, ami nem jó!
Szeretettel: Kata