Könnyű, mint az esteli hűs szellő,
Mely lényünk lepelként betakarja,
S fájdalmunk örökre álomba ringatja.
Finom, mint rózsakehely szirmai,
Titokzatos varázsige, jelkép,
Szárához tűzdelve milliónyi emlék.
Lágy, mint egy régi, libbenő dallam
S a belőle fakadó mély szépség,
Víg tündérek játsszák árnyas erdő mélyén.
Nyugodt, mint szoba égő csillaga,
Hajlongó, szelíd, sárga gyertyaláng,
Mi átvilágítja a sötét éjszakát.
Enyém, mert lassan magamba zártam,
Mint a rettegő, magányos féltést,
Hogy elveszíthetem e gyönyörű érzést.
4 hozzászólás
Nagyon szépen felépített vers, tele érzelemmel, jó rímekkel. Gratulálok neked! Üdv: Colhicum
Nagyon szép vers Kedves Henkee! Vigyázz rá, s azt kívánom ne veszítsd el!:)
Kedves Colhicum és Sleepwell köszönöm szépen:)
Gyönyörűen írtad le az érzés hatalmát!
Nekem ez a versed is ugyanannyira tetszett, mint az előzőek.
Gyönyörű..mindaz is, amit magunkba zárunk, talán nem is tudatosan, de elraktározunk, és örökre bennünk marad. Kicsit kinyitottad ezt a "raktárajtót", és mint éhes cica leselkedtünk befelé, de a lényeg az kijött..:)))
Üdvi:d.p.