Ragaszkodom egy álomképhez,
senki el nem veheti,
ahogy őrült teszi a tőrt szívéhez;
mégsem fáj, ez a kéj neki.
A semmiből látom jönni elő
a jövőm őrének lépteit,
szándékát mosollyal mondja el ő,
s napokból rakja ki érveit.
Tudom, hogy helyem egy vidéki házban
hűsöl még a perc alatt,
mint ahogy lélek a diófában
évgyűrűkön átszalad.
A szél komikus, most a szó szikrakő,
tűz térdepel a bozóton,
lobban a múlt és gyullad a jövő,
macska lóg a komódon.
Gina rámnéz és szememet őrzi
a napfény súrolta teraszon,
szerelmét mosolyával tetőzi,
s moccan a tóban a nyugalom.
Feléverdes a szárnyam is,
a magokat csőrömmel nyújtom át,
lábammal elészórt kavics
lesz most néki a szerenád.
Látom tükrünkben arcaink,
mint Hold visszaverte villanást,
látom az utat s kudarcaink
nem tesznek ránk olyan mély hatást.
Fél lábon áll a gólya-csönd,
megremegnek tollai,
fészekhez ragasztót gyűjt a köd,
s kezdjük összehordani…