Vajon a Morse-jeleknek van-e
valami közük ahhoz, amikor egy monitor
a szívhangot írja le?
Titá-táti-tátititi-titáti-ti-titá
Végigkísérte a gyermekkoromat,
s nyolc év után, amikor ma megérintettelek,
arra gondoltam, hogy a szűnni nem akaró
csipogások –az „alarm” jelzés lenémítva,
a csengőcskés piktogramot pirossal áthúzta
a végre egy kis csendet akarás –
lehet, hogy valamit üzennek most nekem.
Nyolc év után, ma megérintettelek,
úgy, hogy nem tudhattál róla,
nem érezted, hogy meleg a kezem
a te hideg, szürke kézfejeden,
amivel nyolc éve még megsimogattál
egy gyenge pillanatunkban,
mert a mesterséges kómát előidéző
mesterséges doktorok
mesterségük teljes tudatában
szakzsargonnal, mesterséges nyelven
elmondták
tudati jelek nem érzékelhetőek
kontroll cété, de belehalhat,
ha abba nem, akkor
szubarachnoidális vérzés
beékelődik a nyúltvelő a gerincvelő
üregébe, akkor vége, és semmi biztatót,
bármelyik pillanatban bekövetkezhet
vártam, hátha kinyílik a tükörszem,
mert a genetika így működik,
hogy a te szemedet örököltem,
meg az önfejű makacsságodat is
a vérembe örökítetted,
mert mi nem tudunk hajolni,
csakis törni, ezért nem beszéltünk
nyolc évig, szinte egy emberöltő
nem láttad felnőni a gyerekeimet
s közben nem láttál felnőni engem
pedig felnőttem, de sosem hitted el,
hogy valaha is felnőhetek,
de most cseppet se fáj beismerni,
hogy EBBEN IS igazad volt.
Szerintem te sem nőttél fel teljesen,
mert a konokság gyerekes dolog
te is gyerek, én is gyerek
s akkor én egy gyereknek a gyereke vagyok?
Most még nem teljesen árván,
hiába írtam egyszer, egy régi versben
kicsit szentimentálisan az ambivalenciámat,
hogy „létező, de mégsincsmár”,
akkor játék volt a szavakkal,
hogy van apám – nincs apám
de ha éjszaka megcsörren a telefon,
akkor a Morse-jelek igazak voltak ma délben,
amit csak egy többszörös világbajnok rádióamatőr
lánya érthet,
mert a tudattalanon keresztül is tudsz üzenni
a szívhangok cseppet se monoton,
ütemes rejtjeleivel
„ hölgyem, percek, órák, talán napok, de ezzel sokat mondok”
úgy halsz meg, hogy elköszöntél tőlem,
Apám.
5 hozzászólás
Szia!
Nagyon sajnálom, hogy édesaapád meghalt. Szép verssel állítottál neki emléket.
Szeretettel: Eszti
Kedves Andrea!
Szívszórító ahogyan búcsúzol. S egyben tanulságos is. Sajnálom, hogy így alakult.
Barátsággal Panka!
Jaj, Istenem…
nem tudok ennél többet mondani…
ölellek…
Köszönöm.
Hogy emléket-é, avagy feloldozás-keresést, nem is igazán tudom.
Nehéz, nagyon. Gyakorlatilag kibékülni se volt már idő.
Önfejű, konok Vesztergomok…
Kötetlen, de ehhez a történethez alkalmazkodó a forma. Kiválóan vezetett, én pillanatnyi törést sem éreztem, és az ív – tgiszta, szép. Belenyugvó írás, mélyen megérintett.
aLéb