Hazugság

Az életem egy nagy hazugságra épült.
Elégedett voltam, ahogy egyre szépült;
ál-arcom olyan volt, mintha igaz lenne,
és úgy akartam, ne legyen hiba benne.
„Ha már hazudsz, hazudd, hogy tökéletes vagy!
Hadd higgye mindenki, hogy önbizalmad nagy!
Hazudd egy különc egyéniségnek magad,
s bizonyítsa ezt minden egyes szavad.
Egy más arcot, mint amilyen van, mutathatsz,
és eszközöd, hogy nem csak szóval hazudhatsz.
Ha belül kín mar, te akkor is csak nevess,
ha gyűlölsz valóban, akkor is csak szeress!”
Ez volt a terv és magam ezzel bíztattam,
mindenkit különlegességgel áltattam.
Félek a perctől, mikor mindez kiderül,
arcom elől ál-arcom végleg elkerül.
Ha ezt a hazugságot elveszik tőlem,
végem, mert nem marad semmise belőlem;
abból, akiről azt hazudtam, én vagyok,
abból, aki oly nagyon lenni akarok:
Kissé beképzelt, de amúgy tökéletes,
gondtalan, elismert, közkedvelt, fölényes.
Ha ezt elveszitek, nem marad semmi más,
csak egy szerencsétlen kislány, ez nem vitás.
Középszerű, átlagos, olyan, mint bárki,
aki csak álmaiban lehet akárki.
Naiv, boldog, szép, rózsaszín álmok ezek,
és ha felébredek, majd biztos könnyezek.
Hogy titkomat megtudhatják, úgy reszketek,
hogy körém állnak majd vádlón az emberek,
hogy gúnyolódva ujjal mutogatnak rám:
„ki többnek akart látszani, ez az a lány!
Aki fel kellett volna nőjön már régen,
de most is a felhőket nézi az égen,
csodaszép, meseszerű jövőt álmodik,
és a világ előtt csak szerepet játszik.
De vigyázz, mert ő nem az, akinek látszik,
őszinte barátainak is hazudik.
Hazudik arról, hogy ki is ő igazán,
valós érzelmet soha nem mutat arcán.”
Magamnak nem is egy álarcot hazudok:
Tudjátok meg: a Hazugság magam vagyok.

(2005. IX. 16.)