Helyette égi könnyek zihálnak estzenét

Várakozva sétálok a parton.
Este csodákat mesél a Balatonparti-sétány,
rezgő nyárfalevélen susogó szél a nyitány
mikor a fürdőzés véget ér.
Egy utolsó csobbanás cseng finálét
és csend simul a zöld föveny közé.
Én is belé bújok némán,
szememben él a délutáni szivárvány,
a hőség pajkos zivatarában,
mellyel összekacsintott a Nap,
a lubickoló sok gyerek megállt, nem rohant,
kórusban kiabálva az égre nézett:
óó még nem láttam ily csodaszépet.
A közelmúltba beleremegett az est,
irigylett a nyitányt fúvó szél.
Felhorkanva gyorsabb szárnyra kél,
hátára kap egy sötét felhőt,
a Napkorong elé dobja őt
és gúnyosan felkavarja a csendet.
Nem láthatom a sokszor csodált képet,
ahogy a Badacsony s Szent György-hegy között
mielőtt minden este elköszön
fénykaja mint szerelmét öleli át
Gulács-hegy derekát,
közben vállán keresztül dobja át
végtelen hosszú aranyhaját
a Balaton vizén, hidat sző a rezgő hullámokkal
de úgy: mintha szerelmét kísérné rajt nyomban
egy éjszakai nászra,
az összes bánatot átmászva,
hogy még csodásabb legyen.
E helyett:
szürke-kékfelhővel körbe font
sötétbíbor-égbolt
tükröz némi világos szint a tó fölé.
Ez lett a festett est csodája, most épp
egy cikázó fényvonal,
repesztő csattanás egy fa belehal,
szinte kettérepeszti a követ,
mely büszkén tűri, ahogy a tajtékzó hullám nyalja,
közben maga alá kavarja, és lazán odább tolja.
Én is megremegek, felállok,
testem megdől, úgy vánszorgok
a sötét ég alatt. A szél arcomba csap
milliónyi égi könnyet,
én is sírok néhány csöppet
és együtt ziháljuk az estzenét,
mert a vihar eldugta a csodás naplementét.