Minden sóhajtás egy szeszély.
Sápadt homokról néz felém.
Csillogó szemekkel tekint,
Nekem, mint megmentőnek int.
Vérszín zsebkendőjében kín,
Gyűrött arcán egy-két csepp víz.
Rezgő csontjain lóg a bőr.
Szívébe szúrva, tompa tőr.
Lefetyelve nyeli a tűz,
Mit két kezével vadul űz.
Hessegeti az éhhalált,
Sóhajt s segítőt nem talál.
Talán egy-két nap és vége
Megöli az élet végre,
Fullánkot inakhoz helyez,
Mit ember, emberbe ereszt
Mint a szamár, egyirányba
Nézek s rohanok a halálba.
Egy ilyen, szebb életnek hitt
Valóból, mert senki nem segít.
4 hozzászólás
Gratulálok, nagyon jó lett, a második versszak tetszik a legjobban!
Kini.
hát a “jó” az kicsit többértelmű, de értem hogy érted 🙂
köszi a hszt és az olvasást
Kicsit elkeserítő az utolsó sor. “Senki nem segít” Remélem ez nincs így.
A vers pedig remekül sikerült, nekem az eleje tetszik jobban, főleg az első két versszak, de a vége is nagyon jó lett. Gratulálok!
köszi 🙂 üdv