Az ismerős arc, bársonyos tekintet
Tudom ki Ő, hisz ismerem rég,
De becsapott, mert másfelé tekintett
Mikor szükségem lett volna rá.
Fején a koronája töviskoszorú
Mindkét kezén, és lábán sebhelyek
Szeme alázatos és mindig szomorú
Látom, hogy int nekem, de nem megyek
Csak megtört hittel nézem őt.
Talán egyszer majd, hogyha fájó szívem
Elfogadja kiszabott sorsomat
Talán akkor majd, hogyha újra, híven
Vállalom fel a sajgó múltamat
Kinyújtom kezemet felé.
3 hozzászólás
Megrázó. Az írás segíthet számodra újra megtalálni azt a bársonyos tekintetet.
Szerintem újra feléd fordúlt, de én azt hiszem, hogy igazából sohe sem volt távol, csak nem érezted…
Hát ehhez már nincs is mit hozzáfűznöm, de az élményt igyekszem mélyen elraktározni:) Köszönöm!