Hol a Sió és a Sárvíz összefolyik

Feldereng időmön időtlen szavak
súlya, semmibe
merengvén holt avarnak őszén,
szelíd tekintetén
lebbenve túl a homálynyi múlton
minden pillanat álmodása.

Még bennem élve érzéseimnek heve
azokban a ki nem mondott
szavakban,
melyek szépségül
voltak rejtekem mélyein, hol laknak
vágyaim dalaimért vigyázva
terád, ifjúságom,
emlékein hordva örömeit e szív érted is.

Hordozva éveit a múltnak, élve ma már
annak csendjein,
visszamerengvén arra, mi
a voltakon lobogott el, átringva az időn
bennem egy lenge délután.

Mert e szív őrzi gondolatát s érzéseit
a tegnapnak, vágyva
meglátni arcodat újra, ifjúságom,
mit beleheltél
tükrén a fénynek, érzéseid akaratában
lelve meg
örömöd minden átérzett tüzét,
fellobogva késztetése
annak, mi elhív engem újra tefeléd.

Újra lelni azokat a tájakat, hol ifjúi
énem egésze szépségeden
kiteljesült
teérted, mert voltál nekem, te
kedves Gencs, és Leányvár,
s ti pajtásaim,
kik vagytok e szívnek
örök emlékei, vitetve utamul,
bejárva időnket, az akkor voltakat,
elringva képzetem
ezernyi világán értetek.

E szív máig őrzi a Sétakert fáinak
árnyait, mikor neszein az
alkony tücskei
ciripeltek nekünk, lágy dalokba vívén
szíveinket akkor,
mikor az est hűvöse ott lengedezett
közöttünk.

S mi pajtások voltunk együtt mind,
kik átbeszéltük oly
sokszor szívünk érzéseit, hűsén
a Sétakert padjain, vágyva ott
egy szebb kornak megváltó
hajnalára mind,
akikben élt a remény derengése
a holnapért, ahol
a sejtésnek ígérete vitte léptein
elringva időnk örökbe tűnő
képzeteit.

Már oly messze vagy, ifjúságom,
ki otthagytalak téged
tündökölni szépséged akkor volt
egén, kéklőn
hintve reményeid oda,
hol hagytam szívemet, vágyva ma
is utánad, hol a Sió és a Sárvíz
összefolyik,
hol elmerengett bennem
e szív annyiszor.

Ma még élünk, kik élünk, kiket éltet
a vágynak léte,
s annak elhitt reménye képzetül
vonva útjaink. Nyomán
haladva
lépteink sejtésén oly időn át,
melyen vágyakozik a szív,
hogy érezzen
gyönyörűségén emléket.

Vitetve érzésül túl a tegnapon,
hol dalolt csendeken hívnak engem
még valahol.
Talán hívnak várva,
árvaságom elhullajtott évein,
ott a Leányvár valaha volt estjeinek
pislákolón vöröslő fényein.