Távolba meredő tekintetem
Egy madarat fogott nekem.
Ugyan vele nem foglalkoztam.
De éreztem, hogy ott van.
Ott volt egy bársony gondolat,
De távoli, vörös, ravasz róka
Lecsapott rája s csak füst lett,
A bársonyt acél váltja fel.
S ahogy ezek kavarogtak felettem,
Egy kérdés volt mit feltettem:
Muszáj nekem mindig madár lennem,
Vagy a róka is meglehetne bennem?
Megszólalt valaki oldalamon
Eddig, csendben lopódzott
De most hogy kellett, ott volt.
Halkan suttogta eme néhány szót:
Szabad, repül mindig a madár
Csak ha úgy dönt, száll alá .
A róka mindig földön jár,
Nem repül, akárhogy próbál!
2 hozzászólás
Igen ez a ki vagyok én. című fejezet az élet nagy könyvében.
Mindig valaki, valami másra akarunk hasonlítani, holott mi is különlegesek vagyunk csak nem vesszük/ nem akarjuk észre venni. és akkor jön valaki és megnyugtat, hogy igen is az vagy aki vagy és a te sorsodat kell járnod nem másét.
Jó a vers és a taniulsága is.
Köszönöm hogy írtál. Állítolag ez a korrommal jár hogy sokat foglalkoztat a téma, de szerintem mindenkinek néha át kell rágnia magát rajta!