Az élet zongoráján játszunk dallamot.
Mikor szomorúan mélyek az akkordok,
Mikor beleremeg testében a hangszer,
Mikor a hallgató tömegnek sírni kell,
Mert agyvelőkig hatol a dallam,
Egy pillanatra a lég mozdulatlan.
Kínnal sír fel hegedűvonó alatt a húr,
A karmesteri bravúr
Testben inti le.
Lágyan halkul el a zene,
Halkan szól egy fuvola,
Mint mikor lágyszellő fújja,
Lelkünk a zenében mereng,
A remény dobhártyánkon dereng,
S közben új akkordon billeg az ujj,
Már csak lágyan, nem vadul.
Hárfán kísérik el a bánatot,
Az álomba ringató dallamok.
1 hozzászólás
Igazán szép vers. Legtöbb helyen szépen csengenek a sorvégek.
Kata