Ké(s)z

Tartasz – és élünk,
S mint mindentől, mit nem tudunk,
Tőled is félünk…
Belém karolsz, rám mosolyogsz.
Tudom, hogy már vége –
Darabjaim ássa el most vak szemeknek kékje,
Pedig te is rámfogtad a ceruzát, s akkor voltál szép,
Mikor még nem fedett el bennem egy szürke-mosoly-kép!
Ma készen állok kézen a lélek küszöbén,
Úgy, mint ezelőtt;
És lassan összeér már két remegő tenyér,
Hogy ne folyjon szét jobban a bor és a kenyér. –
Mely szóval nevezik az új napra kelőt?!
Tartasz – és félünk,
Mint mindentől, mit nem tudunk,
De csak tőled élünk…