kihulltál belőlem
hangod
kezed
szíved
örvény
testem helyén
tátongó álomcsontok
felittad izmaim
nem mozdulnak
szempilláim
csak nézem
parázstalan
ruhátlan
emlékedet
hiányod éhség
nem tudok többé
mosolyoddal takarózni
bőröm pergamenpikkelyek
pórusaim óriási kancsók
átzuhantál rajtam
szilánkosra törtél
visszhangod boldog
mezítelen
dobszó ereimben
végigrohan rajtam utolsó
lázadásod
sivatag marad utánad
szörnycsönd
nem szerelem ez
tachikardia
hangszálgörcsök
vérág-bokros
sívó szemfenék
utolsó mosolyod
lélegzetkő
szögeket verek vele
kézfejembe
5 hozzászólás
Nagyon jó!
Szeretem, ha végig kisbetűs egy írás, olyan, mintha nem lenne eleje, vége, hanem egy zajló folyamat, véget nem érő gondolatmenet.
Dani
Pontosan ez a funkciója, köszönöm szépen.
Áron
Hú! Na ez nagyon erős képeket tár az olvasó elé. A szavak és sorok elosztása követi a mondanivalót. Túl sokat nem tudok hozzászólni, olvastatja magát. Ja igen, jók az összetett szavak, a hapax legomenon-ok, ha szabad így mondanom.
Üdv,
Gábor
Köszönöm szépen.
Áron
Erős vers, erős képekkel; igazi kortárs szépirodalom. Öröm olvasni.
Üdv: Laca 🙂