Lépnék én, de nem tudok,
kínnal mocskol az élet,
a céltól egyre távolodok
s az árnyéka nő a fénynek.
Megszűnt egy szív dobogni!
Lélek táncot vernek a dobok,
az élet másnak megy tovább,
lépnék én, de nem tudok.
Lépnék én, de nem tudok,
nincs cél, miért kéne,
megszűnt egy szempár nyílni,
egy ifjú életnek vége…
Megszűnt egy ajak mosolyt teremni!
egy marék földet én is dobok…
nyirkos gödörnél, rogyadozó lábbal,
lépnék én, de nem tudok.
Lépnék én, de nem tudok
s ha tudnék, vajon hová?
Megszakadt életnek pecsétje,
némán mutat a föld alá.
8 hozzászólás
Szia!
Szép szomorú vers.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm szépen kedves Esztike, hogy olvastál és véleményeztél.
Szeretettel: Tibor
Kedves Tibor.
Ez a versed szomorú, mélyen megérintett.
Üdvözlettel:Selanne
Én sem tudnék lépni.
Fájdalmas szomorú szép a versed.
Barátsággal Panka!
Kedves Tibor!
Amikor "Megszűnt egy ajak mosolyt reremni" azzal Neked nagy fájdalmat okozott. A vers végén ott az évszám, régen volt, de mit számít az idő ilyenkor. Harminc év után is előjön a bánat. Előjött mert feltetted ide. Mi , – én is, osztoztam a bánatodban a vers olvasása közben.
Szép napoket kívánok szeretettel:Vali
Kedves Marietta, Panka, Valika!
Igen, ez egy nagyon nehéz időszak volt az életemben, amit több mint 30 év után sem tudok elfelejteni. Ezt nem lehet…
Köszönöm szépen, hogy olvastatok és értékeltétek írásomat.
Szeretettel: Tibor
Szia Tibor!
32 évvel ezelőtt is kiválóan forgattad a tollat, bár az esemény ami miatt e vers született úgy látom fájdalmas. Ezt az érzést jól ismerem, azt a tehetetlenséget, fásultságot, kétségbeesést és céltalanságot, amit az ember akkor érez.
Nagyon átjön a vers számomra. Nem is tudok mást írni, mert ilyenkor képtelenség.
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Tudom, hogy Neked sokkal fájdalmasabb visszaemlékezni, mint nekem ennyi év távlatából…
Az emberben mégis örökre ott marad a kérdés: miért pont Ő kellett, hogy elmenjen, akit annyira szerettünk?
Köszönöm, hogy mégis olvastál és véleményeztél.
Szeretettel: Tibor