Magam előtt

MAGAM ELŐTT

Tagadom a látványokat,
bambán kelnek életre,
tagadom a tündöklést,
hogy létezik, csupán véletlen,
tagadom a gyávaságot,
nem áll jól az senkinek,
tagadom az erőszakot,
vér se follyon el innen,
tagadom a régi emléket,
poros szagú és fájdalmas,
tagadom a jelen pillanatot,
mely sorsomnak ártalmas,
tagadom a szerelmed,
nem adsz semmit, csak testedet,
és tagadom a halált is,
mikor eljő majd, esteled.
de tagadom a végtelent,
bár jólesőn simogatja lelkemet,
tagadom még a véletlent,
hogy elűzze vad félelmem,
és tagadom az álarcot,
le kell tépni, ha látom,
s tagadom a sötétséget,
ha messzire visz álmom,
tagadom a színeset, a szépet,
a jót, és a vidámságot,
tagadok mindent, mi cserbenhagy,
s rögös utamban gátol.

Mi az , mit nem tagadok,
s kell nekem, de nagyon?
magamat nem tagadom,
pedig elegem van magamból.
Hulló sárga parányok alatt ülök,
egyke szobám csendes zugában,
papírok fürödnek éji fényben,
tollak mulatnak setét ruhában.

Magamat vetem le
a fehér papírokra sorra,
magamat nem tagadom,
pedig rámférne,
hisz’ rossz helyre születtem, e korra.

Tagadjam e hát ezeket a dolgokat,
hiszen sorsom nem is mostoha,
de tagadni csak kell, mert
különben lesújt lelkem ostora.

Mert mi lenne, ha nem lehetne küzdeni?
a rosszat, a jót, a fényt, az éjt , szerelmet
mindannyit el kéne tüntetni…