Megbékélés

Egy penészes falú, dohos kis szobában,
hol egy gyertyaláng volt minden világítás,
hol még vendégként sem szállt meg a remény,
s tudtad, az, hogy jobb lesz, csupán önámítás;

utoljára kérted Istent, hogy segítsen,
egy viaszos arcú, gyönge asszony fölött,
imára kulcsolt, reszkető kezekkel,
ám ő mégis máshová költözött.

Jeges bizonyosság markolt a szívedbe:
Nincs Isten! – súgta a holt összezárt ajka.
Nem vigyáz rád senki. Egyedül maradtál.
Az emlék a lelkedet megmérgezte, marta;

majd egy nap felnéztél… már nem voltál önmagad,
Nincs Isten! – zártad le végleg a múltat;
Nincs Isten… Akkor hát elszámolás sincsen!
Az új igazsággal indultál az útnak.

Akkor azt hitted, bármit megtehetsz.
Nem kaptál kegyelmet, hát te sem osztogattál;
nincsen elszámolás – rebegted magadnak,
s szégyenérzet nélkül bárkin áttapostál.

Ledöntöttél magadban mindennemű gátat,
amit valaha egy hazug ábránd csiholt.
Majd megtetted azt is… Életet raboltál,
sose nézve hátra, nem számított, ki volt.

De most éjszakánként, ha házad ködben úszik,
s lázas homlokod a rettegéstől nyirkos;
az ablakod verdeső, csontvelőt rázó szél
kérlelhetetlenül azt suttogja: gyilkos!

És hiába tapasztod füleidre kezed,
a gyertya lángjában a pokol tüze villog;
s az ördög markát érzed fuldokló torkodon:
végleg beléd égett a lelket maró billog.

És akkor hirtelen rájössz, hogy vége…
Leválasztod lassan két kezed a fülről,
majd imára kulcsolva ismételed halkan,
mit egy rég feledett hang suttog belülről.

"Pusztítottam világod, mert nem értettem soha,
és tudom, hogy te mégis megbocsátasz annak,
még aki olyan gonosz volt is, mint én,
de megbocsáthatok én valaha magamnak?

Én már nem kezdhetem újra az életet,
de kérlek, ne hagyd azt, hogy hiába haljak!
Súgd meg valakinek ezt a történetet,
s engedd, hogy írásán keresztül valljak!

Igen, az élet kegyetlen volt hozzám,
minden könyörgésem a semmibe szállt;
a fájdalom ezer tüskéje szúrt belém,
és gyógyírt a szívem sehol sem talált.

De tudnom kellett volna, hogy célja van ennek:
a kín és a keserv részvétre tanít;
hogy felismerjük azt, ha valaki szenved,
s a lelkünk segítsen, hol fájdalmat gyanít.

Későn jöttem rá, s már jóvá nem tehetem,
de a múlt szobraként a jövőbe kiáltok:
Nézd el, hogy a világ nem tökéletes!
Bocsáss meg nekem! S én is megbocsátok…"

Utóhang (a költő szava):
Éj csendjében ülve néha azt figyelem,
üzen-e valamit a sűrű némaság?
A múltnak ki nem mondott szavait fülelem,
van-e, mit a csend elmesélni vágy?
Egy történetet sem hagyok porrá lenni,
ha kell, hogy az emberek tudjanak róla.
Megtiszteltetés a csendet szóvá tenni,
s a figyelmet felhívni erre a szóra.