Partok némasága előtt állok,
s merengve nézem az alkony
fátylait midőn lehull csendjén
elém, s int felém a múlt
szótlanul tűnve tova tétova
léptein, hallgatag honán hívva
reményét csorgadozó idők
neszein lelve meg útját, mit
mezsgyéül szánt neki a
rejtőző végtelen. Oly csendes
ez alkony látom benne magam
miként múlok én is perceket
vénülő szívem nyomán, hol
álmodott remények vágyain
keresem léptek nyomát, mik
a végtelen felé visznek miben
hiszek, mert mi is lehet más
miben hihet az ember akkor,
mikor hű bizonyítékát lelte az
Istennek! Kerestelek Téged,
s megtaláltalak ki létezel,
s élsz egeid dicsőségében
messzeségek elrejlő távolán,
az előttem láthatatlan
mindenekben ki örököd
hagytad dicsőséges Jehova
Isten e földön, Fiad léptenyomát.
Elküldted őt, hogy tanítsa
remélni az embert ki Tebenned
félve hisz e földi hantokon,
e fájt szívek könyörtelen honán,
ahol ma bűn Tebenned hinni
tudatos csendek kövült
akaratán, ebben a leledző
ördögi idegenben. Hol él már
nyolc milliárd embertestvér kik
idegenkét élnek e földön, s
egymástól félnek is, s szívi
távolok kutatnak bennük ahol
több az ész mint a szívbéli
szeretet. De ha így marad hova
vész az ember dicső Jehova,
ebben az embertelenül
leledző, igaztalan csendben!?
Mert rólad hallgat a világ mi
hordoz mennyi kínt, Tereád
mégis földi léptein törődőn
oda fenntre, ma még alig tekint!