Megtört a fény, az idő vonalán,
A szívét rejti el az éj,
S messze az álmok tengerén át,
Hol csak a szél fújja örök dalát,
Ő ott rejti el szenvedő gyermekét.
Megtört egyszer a fény,
s vele együtt a pillanat,
A vágyak helyett a kétség,
csak a fájdalom marad,
Ő csak siratja elvesztett gyermekét.
Megtört a fény, az élet nyomán,
Testét rég emészti már az éj,
Tudta jól, hogy nincsen tovább
Hisz lassan tűnik el a világ,
Ő csak keresi eltűnt gyermekét.
Akkor tört meg a fény,
Mikor egy szív meghasadt,
Nem vérzik már, hisz nem él,
Nem érheti el az éltető fény,
Mert megtört ő egyetlen perc alatt.
Gyermekének, az örök sötétség maradt.
5 hozzászólás
Nem hiszem, ogy mindketten ugyanarra gondolunk a versed kapcsán, de akkor is tetszik.
Nagyon szép, kifejező vers. Ha nem is értem 100%ig, szerintem jól rá lehet érezni a lényegére.
Ez gyönyörű vers, nagyon tetszik az is amit leírtál és ahogy leírtad:)
Kedves Soren!
Azt hiszem versed, sok féleképp értelmezhető és a vissza-visszatérő gyermek motívum, még jobban megkavarja olvasóidat.
Én sejtem, mire gondoltál de nem fogadnék rá, ennek ellenére, remek kis művet alkottál.
Gratula.
Ha időd és kedved van nézd meg "régi" műveimet!
Üdv Metal Koala
Szia Soren!
Ha verseidet olvasom, egyre tolul bennem a fájdalom. A gondolatok, amiket megindítanak…..
Ó ki sem merem mondani!
Anya vagyok, ki félti gyermekei életét!
Szeretettel: Falevél