Mert beszédes a szó

Ujjaimmal fésülöm rövid haját,
ruhája formázza teste ívét, vonalát—
simogat bennünket a pihentető alkonyat.
Régmúlt időben fogant álmokat
cipel s a vibráló csillagok alatt,
csontjaiban a nyomot hagyó időt érzi…
Merre, hová tart—vajon a kényszer viszi,
vagy ő cipeli kényszerű sorsát?
Hányszor alábukik, hányszor feláll—
anyasága szent hitével indulnia kell tovább,
mert hinni és vinni kell a vér parancsát.
Élet ajándékát kapta gyermekében,
ősi kincset, az anyák nyelvét bízták reá,
tudottan tovább kell adni az ősi szavakat,
mert beszédes a szó, néma nem maradhat.
Arca búza-barna mezején sok nyarat ringat.
Tudja, vissza nem tartható az idő irama,
múlást hord magában ő is, mégis biztat—
nézem őt az őszi szélben s amikor a
szemembe néz, elringatom benne magamat.