Mindenek felett

ruhátlan
és mezítelen járok,
húsomat tépik üvöltő sakálok,
halálos sebeim mélyek és vérzők,
kőrakással teli kietlen mezők,

a teher
rajtam, mint ólomnehezék,
taszít a mélybe e rabló-veszteség,
iszonyatot cipel hátamon a hiány,
törvényt ír vigyorral a kevély halál,

de gátat tör a kín-ár, dübörög a hullám,
a Hold is megáll – s döbbenten néz rám,
reszketnek lábaim, remeg testem-lelkem,
porladnak csontjaim…?

Hé! Még nem temetkezem!

és mint felgerjedt folyó, úgy vágtat a vágy,
hogy lovaimmal megtapossam a határt,
hogy megfürösszem magam a felszabadításban,
s felemelkedjek hozzád a feloldozásban,

és látod,
utam ösvényét már friss szalma borítja,
fügefa virágait – fejemre – esőként ontja,
szőlőszemekből a Nap íze csordul,
a rozsdás zár kattan, s a kulcs megcsikordul…

mert nagy én rajtam a te kegyelmed,
mélységes pokolból szabadítod lelkemet,
és pusztul a fájdalom, bár még halnak napjaim,

mosolyra remegnek megdermedt ajkaim…