Mint egy szánalmas számkivetett,
Kit a szülői ház is kivetett,
Ki ha menekülni kénytelen,
Fagyos, december végi éjjelen,
És még utoljára visszanéz
– szívébe markol a jeges kéz,
Mikor a völgy házait nézi -,
De már csak a tél hidegét érzi.
A volt-otthon felől érzi még,
A tűnt-álmok langyos leheletét,
Otthonos lakok hívogatják,
De visszatérni nagy bolondság.
Múltját akarná szólítani,
De kénytelen hátat fordítani,
S bár minden emlék visszahúzza,
Tudja jól, hogy nincs már visszaútja.
Így nézek vissza én múltamra,
S nekem is lágy szellő csap arcomba.
Belélegzem a sok emléket,
Ezer jót-rosszat, csúfat-szépet.
Ott kavarognak mind tüdőmben,
És feloldódnak véremben.
Ím, újra eggyé válnak vélem,
Már csak egy emlék van: semmi létem.
Látom gyermekkorom képeit,
Életem talán legszebb éveit.
Rohanó évek, mint pillanat,
És nehéz percek tűnnek napoknak.
Kacagó gyermekkép fut felém:
Ki ez? Oh, tudom már! Ő vagyok én!
E kép után kapok hirtelen,
De csak levegőt markol két kezem…
Kifújom édes emlékimet,
Újra hideg járja át szívemet.
Hiába nézem volt-otthonomat,
Örökre ott hagytam ifjúságomat.
De azt a vidám gyermekképet
Nem feledhetem már, amíg élek.
Egy könnycsepp csillan meg arcomon,
Én a földre hullni azt, hagyom.
6 hozzászólás
Néhol van benne egy-két döccenő, de ennek ellenére is tetszik. az emlékek……jó érzés hogy nem felejtünk.legalábbis nem mindent.
de felnőni……túl nagy ár ez az emlékekért, nekem a versedből ez cseng ki.
szia
a soha-vissza-nem-térő-gyarmekkor… talán így fogalmaznám meg a mondanivalót…
némi döccenőt én is érzek, például a 2. versszak 1. és utolsó két sorában… pedig mindenhol 9 és 10 szótagos sorpárok vannak… mégis néhol ritmustalan…
majd pár év múlva ránézek 🙂
köszi, hogy olvastad!
Óh, szegény, aki már örökre otthagyta ifjúságát…
Nagyon tetszett a versed, mindenféle szempontból.
Azt különösen jó volt látni, hogy kifogástalan a helyesírásod, szépen fogalmazol, és jól ismered az írásjeleket is, ami mostanában nem divat.
Sok verset írjál, s ezekkel nyugodtan pályázhatsz is!
Üdvözöllek
Kati
Na azért nem kell szó szerint venni! 🙂
És ha az ifjúságot nem is, a gyermekkort talán elhagytam… bár néha még nem úgy viselkedek! 😀
Köszönöm a hozzászólást Kati, és azt, hogy egyáltalán elolvastad!
Arnodre
Kedves Arnodre!
A kiváló helyesírásodra magam is felfigyeltem, büszke lehet a magyartanárod:)
Az utolsó sort kicsit erőltetettnek érzem, talán a szótagszám miatt feláldoztad a magyarosságot… Ráadásul ott pont nem kell vessző. De a vers egészében véve nagyon tetszett!
Üdv: Borostyán
Kedves Balázs!
A Véletlenek-ből pottyant elém e gyönyörű versed. Szép szavakkal és képekkel tárod elénk "számivtettségedet". Klasszikus versformád, a rímjeid mellett a tartalma, s a szép magyarsággal megfogalmazott gondolataid majdnem megkönnyeztettek. Az egészből mégis kiemelem a kövekező soraid:
Hiába nézem volt-otthonomat,
Örökre ott hagytam ifjúságomat.
De azt a vidám gyermekképet
Nem feledhetem már, amíg élek."
Gratulálok!
Üdvözlettel: Kata