Gomolygó felhő tűnik fel a távolban,
Halk morajlás zaja hallatszik,
A vihar ideér majd lassan,
De most még a nap is szikrázik.
Forró sugarak melegítik arcomat,
A mosoly foglal rajta helyet,
Felszabadult lelkem fent szárnyal,
Pedig a ború már közeleg.
A sárgás színezés oly gyorsan eltűnik,
Helyét felváltja a szürkeség,
Mosolygó arcom komorrá válik,
Lényemet átjárja a feszültség.
Itt vannak már azok a nagy, sötét felhők,
Tágulni innen nem akarnak,
A véget nem érő rossz idők,
Tönkreteszik a napjaimat.
A sötétség bizony nem akar elmenni
Olykor nagy villámok cikáznak
Mardosó magány kerekedik
Ami néha úrrá lesz rajtam.
Vajon mikor süt majd napsugár lelkemre?
Lesz-e még mosoly az arcomon?
Felállok-e majd ha a ború elmegy?
Leszek-e még újra boldog?
2 hozzászólás
Szia Dina!
Szépen, szemléletesen ábrázolod a közelgő vihart, amely meg is érkezik. A hatásos hangulatfestés után pedig remek költői párhuzam következik a természet és a lélek állapota között, amely párhuzamot nem is mindig könnyű megénekelni. Te ezt is ügyesen megoldod az utolsó versszak kérdéseivel, amelyek nagy kifejezőerejükkel sokkal több kijelentő mondatot helyettesíthetnek.
Egyetlen megjegyzés: egy ilyen jól sikerült vers szerintem jobb rímeket érdemelne, ezért érdemes lenne az alkotást ilyen szempontból is átgondolni és javítani próbálni. Akkor ugyanis remekmű lenne! (Megjegyzés a megjegyzésben: a 3. és 4. versszak ilyen szempontból is elég jó, a többire gondoltam inkább.)
Üdvözlettel: Attila
Szia Attila!
Köszönöm az észrevételeidet és a dícséretet!
Magam is sokat gondolkoztam a rímeken, meg hogy ne össze-vissza szótagszámúak legyenek a sorok a versszakokban.Ez volt amit össze tudtam hozni, de gondolkodom még a rímeken, mert igazad van, ha sikerül kijavítanom, itt is módosítom.
Üdvözlettel: Dina