Nektek

Reményt adtál, majd ellöktél,
És máris két lelket sebeztél,
Hibáimért így büntetsz utólag,
Tudod mit, írok még egy sort futólag.
Anno én voltam aki túllépett rajtad,
És hidd el most már visszasírnám magam,
Mondanám, hogy megváltoztam, de már úgyse számít,
Téged egy másik ember csókja ámít.
Régen arra kértél írjak puritán verseket,
Utolsó kívánság, ennyit még tehetek.
Remélem a sorok között felismered magadat,
Vedd észre, neked rovom a szavakat!
De hiába már, nem számít semmi,
Elbuktam, nem lehet mit tenni.
A sírást belém fagyasztottátok,
A telet kéz a kézben hordjátok.
nyár volt az ősz mit karjaidba töltöttem,
Nem vettem észre, de már elszállt egy fecske fölöttem.
Lecsupaszodott a szívem, majd jöttél te a Királynőddel,
Mondd, hogy bírjam ezt ki emelt fővel?
Ha nem lenne büszkeség, csúsznék utánad,
Erkölcsöt és méltóságot dobnék kukába.
Mit mondhatnék még, a kezem közül minden kicsúszik,
Fáj még nagyon, de szép lassan majd elmúlik….