Nyári este

Még fénynyalábbal játszik a tócsa,
és ég hátán szivárvány tündököl,
vörös fény kúszik bele a tóba,
s a táj éji ruháját ölti föl.

A lebukó nap fénye oly bágyadt,
sugara megkopott és halovány.
Eltűnnek lassan-lassan az ágak,
fakatona alszik vén falován.

Színek merülnek el a sötétben,
átveszi az uralmat a szürke.
Sok apró teremtmény mégsem tétlen,
csak a föld ül lomhán szétterülve.

Fáradt teste itt is, ott is sajog,
a nap forróságot ontott reá.
Még elhagyják bolyhos kis sóhajok,
aztán álomba merül nagy soká.

Megújítja a hirtelen zápor
hegyen-völgyön és gazdag réteken.
Másnap újra vidáman ficánkol,
hisz kipihente magát fényesen.

Aztán kezdődik elölről minden:
nap, forróság, eső és zivatar;
és az éjszaka – mint bút az Isten –
tüllfátylával gyengéden betakar.