Amikor te magad koholod nyomorod,
amikor te magad vagy Saját nagy gondod,
amikor kivérzel, mint 'ki erét vágta,
amikor elhullasz, végre hagyod magad,
hogy elsodorjon az élet, ez őrjítő,
szörnyű-fájó folyam, mikor a béklyózó
hatalmat mégis megdönt'ni próbálod, a
szent szellemed megmentésére, magadat
sosem, csak Istent, halált, mindent mást vádolsz,
mégis Isten kegyeibe, halni vágyol
midőn felbőszülsz saját magad koholta
nyomorod ellen, s végre itt a nagy próba:
oldd meg a gondot: változtasd magadat, vedd
kezedbe sorsod, s az mégis elnyom, már ez
az egész fölöslegesnek látszik, mert csak
mindig elbukol, el a Nyomor dücskőin,
mikor sáros vagy s mocskos, te magad vagy sár
s mocsok, mert a Nyomorod ezt diktálja, már
csak te lehetsz rossz, CSAK TE VAGY A SÁR S MOCSOK!
Amikor végre halni vágyol, s megteszed,
amit meg kell, eredet vágod, tán gyógyszert
döntesz, hipót iszol, s valaki elvonszol,
mert nem ismer, nem tudja, hogy menteni kell,
mert maga is Nyomorodott, mert mindent csak
elfojtott, Nyomorodott ezért voltál csak
Te is! De már késő! Tested elhagyod, már
csak Isten kegyeire várol, nincs is már
semmi, mi Ide láncol, mert talán e Föld
Nyomorított meg, de mégiscsak hazavár
valaki… DE MÁR KÉSŐ! Nincs is már, ki ád
néked vizet poklodban, melyet a Nyomor
teremtett.
Ahol vagy, az már más, nem ijesztő, fű is,
Föld is, fák is vannak, vadlovak is amott,
minden nyugodt… Évekig műveled Földed,
de valami hiányzik… A Nyomor… Ami
Végig kísérte egész életedet ott,
még ott, még ahol volt néked tán életed,
S így issza beléd óhatatlanul Nyomor
magát mindenhol, mert ki Megnyomorodott,
Örököre Nyomororodott marad…