Mi zúg e néma tájon,
süvít a szél,
fut, rohan a láthatáron,
a csönd mámorral ölbe kap,
lágyan, bársonnyal simogat,
átkarolja a didergő házikót,
körbefonja a mulandót.
A lélek mi halhatatlan,
csillanó fényével
tócsáidra zúdul hangtalan,
hamvas kéket fest az égboltra,
mámort lehel nyíló pirkadatra.
Ó, mily titkokat rejt e rónaság,
Benned ő a féktelen ragyogás,
kincseket melenget szívedben,
Neked ő a szerelem.
S mi szemnek rejtett,
kinyilatkoztatja ecseted,
s ha ajkad nem tud szólni,
kezed gyönyörrel képes alkotni…
Ó mily öröm nékem ez,
megmutatod kincslelkedet.
6 hozzászólás
Szia!
Biztosan nagyon örült a versednek a barátod! Csodálatos ajándék, ha valaki festékkel ki tudja fejezni magát. Nemcsak neki, hanem a nézőknek is. 🙂
Köszönöm Inesita! örülök, hogy tetszett!:)
Kedves Sleepwell! Nagyon szépen írod le, ahogy a festő életet lehel a vászonra és ecsete segítségével akár saját világát is felépítheti és kimutathatja érzelmeit. Biztosan nagyon örült neki a barátod! 🙂
Üdv.: Tethys
Igen kedves Tethys, remélem nagyon örül neki…köszönöm, hogy olvastad:)
Kedves Sleepwell!
A vers egy nagyszerűen ábrázolt kép, annyira tetszett, hogy el is képzeltem a festményt, mert biztosan az.
Üdv.: Zagyvapart.
Nagyon köszönöm, hogy olvastad:)