Szó nélkül libbent tova,
Búcsúja halvány napsugár
Kacéran tudtunkra adva:
Négy napja nincs már nyár.
Bár emléke folyvást megkísért,
S vissza-visszatekint az ember,
De ha jégszobrot állít a dér,
Az őszben is szépséget lel.
Majd ő dalolja álomba
A dolgos, fáradt természetet,
Mikor kopottas ruhája
Martalékul válna az enyészetnek.
Csak lássa magát félálomban,
Ahogy fái, mint büszke hölgyek:
Hajuk vörös és barna zuhatagban
Omlik vízbe, földre, völgybe.
Akkor az ősz majd suttogva
(Mert gyermeknek vigyázza álmát)
Úgy vonul el, csendet lopva,
Mint ki elhagyja leánya ágyát.
Utána ő is megpihen majd végre;
A tél vet neki puha, fehér vánkost.
S mi majd áhítattal súgjuk az égbe:
Hála gyümölcsödért, legyen jó álmod.
4 hozzászólás
Csak lássa magát félálomban,
Ahogy fái, mint büszke hölgyek:
Hajuk vörös és barna zuhatagban
Omlik vízbe, földre, völgybe.
Az egész vers nagyon tetszik, de ez a versszak a csúcs!
“De ha jégszobrot állít a dér”
Szépen írsz… Néha még kicsit megcsendül Petőfi, néha elcsúszik egy szótag, de nagyon jól bánsz a képekkel. Van nem kevés saját gondolatod, formád stb… És ahogy olvasgatlak, látom, tudsz üzenni is, ha akarsz. Az pedig kell, bárki mondjon bármit…
Talán ennyi.
Misi
Köszönöm, hogy olvastátok, és örülök, hogy tetszett!
Kedves Misi!
Nagyon jól esett, hogy ezt írtad, mert pont erre törekszem..:)
Gyönyörű, s egyetértek az előttem szólóval, a negyedik versszak hihetelenül szép, nőiesség árad belőle, s ez nagyon megértintett! Gratulálok!