Rímekbe faragtam a lelkem,
Vékony szalaggal kötöttem át,
Forgácsából párnát készítettem,
Zavaros elmém fölötte áll,
S nézi jövője tengerét.
Az esti homály megihlet,
Mikor megállni készül az élet,
Ez az áldás engem illet,
Ahogy érzem szívemben a fémet,
Mikor feszít a fájdalmas feledés.
A magány éles koppanása,
Reményeim édes mézes-mérge,
Naponta három mosoly szorongásra,
Az önvádolás kérges lépte,
És foglyul ejt a gépies helyeslés.
Halkan zörrent a homokóra,
Szememből kiszállt az álom,
Csiszolódtam kopott szóban,
Megfojtott az örökös kámfor,
Ahogy arcomra kiült a szenvedés.
1 hozzászólás
egy igazan csodalatos vers