Nem éreztem magam még ily magányosnak,
Apró félelmeim teljesen elnyomnak.
Keserűn nyelem vissza könnyeimet,
Mégis elborítják a szemeimet.
Talán meghallottad feltörő sóhajom,
Fölém hajolva simogatod az arcom.
Remegve menekülök karjaid közé,
S félelmem átalakul lassan örömmé.
Most végre ömleni kezd belőlem a szó,
Rossz álmomat neked elmondani oly jó.
Boldogan ölellek magamhoz kedvesem,
Kezeddel becézed hajamat csendesen.
Végül forró csókod teljesen megnyugtat,
Ujjaim megtalálják az ujjaidat,
Öledbe feküdve most elcsendesedek,
Tudom senkinél jobban nem szeretlek.
2 hozzászólás
Szép kis verset írtál, jól felépítetted a szomorúságtól a megvígasztalódásig. Tetszett!
Köszönöm.
Egy időben sokat álmodtam rosszat, a férjem sokszor vígasztalt meg.