"Mint alvadt vérdarabok,
hullanak számból a szavak…"
Iszom szavaidat, mint bódulni
vágyó dönti magába a bort.
Mikor önmagába marni nem elég
karmos már a saját gondolat,
mikor a tépés nyomán
még nem elég friss vér fakad,
csak szaggatod, szaggatod tovább
dédelgetésre vágyó sebed,
mert félsz, ha begyógyógyul,
már nem lesz veled.
6 hozzászólás
Minden szó a helyén van. Nagyon szépen van megfogalmazva, és a mondanivalja is különleges. Furcsa hogy az ember őrzi a sebeit, talán hogy emléke legyen valakiről, hogy ott legyen vele…?….
igen, pontosan…előveszed a fényképet pl. és szaggatod vele magad…
Tényleg szép, az ember kedvet kap a sérelmei babusgatására, még akkor is, ha ez az emberiség legnagyobb butasága. Egy költőtől nem mondom elegáns, de benne a mindennapi embert tönkreteszi. Nem ad lehetőséget meggyógyulni, továbblépni, jobbá, mássá lenni.
Akkor te nem érted a verset…itt épp nem babusgatásról van szó…és legkevésbé az elegancián töröm a fejem…a mindennapi embert leginkább a felszinessége teszi tönkre…az én emberségem lehetőségei korlátlanok…mássá lenni meg egyáltalán nem akarok…én.
Az emlékeink tesznek bennünket azzá akik vagyunk. Emlékek amik holszépek, hol fájók, de a mieink.
A sebeink a legmiénkebbek…