Rideg a táj, szinte fáj
Árnyas lombok nélkül
Az örökzöld Margitszigeten
Egy sétát teszek veled
A százéves fák alatt
Mindent megszépítő mosolyod
Átjárja váratlan álmomat
A szemeid fénylenek
Elmúlt életem sugarait
Keresem benne szüntelen
A lángolást, ami kiégett
És érzem a fák között
Az elsuhanó szelet
Ami visszahozott téged
Aztán elrévedek ivelt ajkadon
Benne van a tiltás és az alkalom
Minden lehető szép
Aztán tovább haladunk
Az ábránd színpadán
A kopott utakon
Az öreg fák alatt
Még télen is szép
A szigetek gyöngye
Ha látom lágy mosolyod
Ha veled vagyok
De maradjom minden
Az álom színpadán
Én melletted csak egy színész vagyok
3 hozzászólás
Tetszett! Álom – színpad – valóság hármasa játszott egymásba karolva szemem előtt, amint olvastam. 🙂
Szia!
Nemrégiben írtam neked egy másik versedhez. Szépeket írsz, de olykor zavarosan írsz. A szórend és a magyar sajátosságok néhol hiányoznak, de olvastam adatlapodat, hogy nem itteni vagy, így ezen már nincs mit csodálkoznod. Az elkötetkezendő időkben olvastasd el valakivel, hogy még tökéletesebbek legyenek a műveid.
Nagyon sok szerencsét a továbbiakban.
Üdvözlettel,
Steve
Kellemes, szép emlékeket idéz fel ez a versed.
Gratulálok.