Itt élek most is, ahol kisgyerekként,
játszótér volt az egész világ,
s törpe házak udvarában
óriásokká öregedtek a fák.
Poros utcák kunkorodtak a hegy alá,
ahová az erdő letévedt,
s kitárt csalitosával ölelte
magához a Tapolca-rétet.
Hidak alatt bújócskázva
végigkísérte a cserfes Szinva-patak
– egész a város szívéig –
a mind úriasabb házakat.
(Egyszer pléh-eknőbe ültünk,
s leeveztünk a templomig
a patak tíz centis vizén,
s mire a köveken odáig értünk,
lyuk tátongott anyánk teknője fenekén)
A belváros – tán a patakért cserébe
síneket küldött ki a város-szélre,
s a lusta villamos fényes hátukon
mind egyszerűbb házak közt osont.
Egy gyerek-futásnyira házunktól
ott magasodott a vár –
szememben a világ legszebb vára,
négy tornya közül három
maga alá roskadt rommá válva.
Nem volt kerítés, mohos kövei között
tucatnyi apró várúr, várúrnő futkosott
cserepek, csontok halmazán,
mit az idő a föld gyomrából felhozott.
Nyarakon nem parancsolt haza
korán az iskola, s anyánk szigora,
csak korgó gyomrunk –
magunk se tudtuk, de az élet horzsolt lábú,
maszatos kis császárai voltunk.
Esténként a rétről, a vár tövéből
kurta csorda ballagott haza,
s tehén-nézőbe hívott minket
a kolomp előttük futó szava.
A kapuk nyitva voltak, s mire
útját lejárta, a csorda elfogyott,
s ahol végetért a város,
már csak egy tehénke kullogott.
Másnap reggel az utca porában
fű-illatú trágyát szikkasztott a napsugár,
s verkedő verebek hangos serege
dézsmálta a jussot, ami jár.
Itt élek most is, ahol kisgyerekként,
játszótér volt az egész világ –
panelházak kacskaringói között
most ólomittasan vegetálnak a fák.
Megdagadt a város, és betonfoga
kicsi kertünk végét is leharapta –
ezer szemével néz le a magasból
a megmaradt apró ablakokra.
Itt áll a vár, a világ legszebb vára,
három leomlott tornya rekonstruálva,
körülkerítve, s esténként fényruhába öltözik…
(Bocsássa meg nékem, ki érti, miért,
ha szívembe láttán a bánat költözik)
Négysávos út közepén a fényes
sínek még itt szaladnak,
nyarakon kátrány-szagot lebbent a szél,
s az aszfalton nincsen jussuk a madaraknak.
De a panelházak kacskaringói között
nyári estéken nékem egy szellem-csorda jár,
s friss tehén-trágya illatát idézi
az első reggeli napsugár.
3 hozzászólás
szep vers gratulalok
Kedves!
Nehezen kezdtem el olvasni, mert elég terjedelmes, de ahogy egyik sor követte a másikat, végül egyáltalán nem bántam meg, hogy a kíváncsiságom legyőzte a lustaságomat 🙂
Nagyon eredetiek a versképeid, és szerintem nagyon egyben van a vers.
Gratulálok hozzá!
Szeretettel: A.
Kedves aqvarius!
Szép ez a vers. Nosztalgikus és szemléletes.
Ági